Ezt a blogot jó ideje hanyagolom,

de van mááásik: www.sonofmorningstar.blogspot.com

Sting...

Nem tudom, átment-e a válaszom "Attis" kérdéseire, ezért ide is:

Attis új megjegyzést írt a(z) "Rockin' Mr. Bean és a Sárkány" című bejegyzésedhez:


Hahó! Meglepődve találtam rá honlapodra. Épp most olvastam el Christopher Sandford Sting könyvének fordítását. Gratulálok! Kisebb-nagyobb hibáktól eltekintve nagyon jó lett a magyar változat is.
Tudsz róla esetleg valamit írni? Mennyi idő alatt készítetted el, bele ástad-e magad kicsit a zenékbe is, vagy csak az eredeti szövegre hagyatkoztál?
A választ előre is kösz!
üdv: Attiswww.sting.hu


***********************


Szia. Először is köszönöm, mármint hogy elég jónak tartod a fordítást. Megkínlódtunk vele... Én a fordítással, Barangó meg a szerkesztéssel. Sajnos Ch. Sandford olyan nyelvezetet használt, amit időnként nem értettünk: se én, se a szerkesztő (pedig van "némi" szakmai múltunk), de még az a 3-4 brit újságíró haverunk sem, akiket megkérdeztünk. Voltak olyan részek, amikre azt mondták, hogy ennek semmi értelme, "értelmiségi" (high-high-brow) nyavalygás.


Aztán voltak olyan részek is, amikről nem tudtuk, hogy miért kell beleírni a szövegbe, pld.: hogyan álltak a szőrszálak Sting izzadt mellkasán, milyen absztrakt festményre emlékeztették a szerzőt....


Azt se nagyon értettem, hogy a szerző miért szállt rá ennyire az üzleti részre, arra, hogy Sting mikor, mennyit keresett - talán jobb lett volna, ha inkább a zenére koncentrál. Ezzel válaszoltam arra, hogy mennyire ástam bele magam a zenébe... Nem igazán, mert nem volt rá szükség. Érzésem szerint a szerző sem tette meg. Jobban örültem volna annak, ha ez a könyv is olyan, mint pld. a John Coltrane életrajz, ahol a figyelem középpontjában valóban a ZENE áll. Annál NAGYON beleástuk magunkat a zenébe. Ennél nem; inkább a brit iskolarendszerrel, az adózási szabályokkal, és hasonlókkal kellett foglalkoznunk. Sajnos... De ez van, az Úr (a szerző) így akarta...


(Mondjuk a Coltrane könyvet egy zenetudós írta, a doktori disszertációját turbózta fel, ezt meg...
Nem is tudom... Tisztában vagyok vele, ki ez a Ch. Sandford, de... mondjuk úgy: nem igazán kedvelem a stílusát.)


Azért is örültem volna, ha a szerző a lé helyett inkább zenével foglalkozik, mert tinédzserkorom egyik meghatározó élménye volt, hogy láttam egy Police koncertfilmet; a kb. negyedórás "Roxanne" nagyot ütött rajtam, az impovizációkkal stb.


(Néhány magyar zenész ismerősömnek mondtam is, hogy olvassák el a könyvet, mert a sorok között ott van a válasz a kérdésre: hogyan lehet hamar, sok pénzt keresni a zenével.)


Mindegy, így is összejött.A kisebb-nagyobb hibák, amiket említettél, a fenti problémáknak tudhatók be. Szerintem a magyar verzió olvasható, és talán élvezhető is. Mindenesetre élvezhetőbb, mint az eredeti :)A fordítás 30 napig tartott. A szerkesztő (Barangó) 30 napot dolgozott rajta, aztán közösen (az említett brit barátainkkal együtt) megpróbáltuk megfejteni a zűrös dolgokat. Ez is eltartott vagy egy hónapig. Más? :)
*-*

Csőrike - már megint!

Duma helyett most ennyi:

http://csori.blogter.hu/

Tibet - Heideroosjes

http://www.youtube.com/watch?v=f5p-COR7EYY

http://www.youtube.com/watch?v=gdDk2-ytDKI

Rockin' Mr. Bean és a Sárkány

Most éppen egy Stingről szóló könyvet fordítok, ami nem túl nagy öröm, de nem is túl nagy kín. Sosem szerettem se Stinget, se a Police-t, viszont a '80-as években valamikor láttam a tévében egy koncertjüket, vagyis egy koncert részletét; eljátszották a "Roxanne"-t és a "Can't Get Losing You"- tele impróval, és az jó volt. Szóval ez a meló olyan se ez, se az, viszont a könyv jó lesz - minden reménybeli zenésznek ajánlom elolvasásra, ha majd megjelenik, tanulhatnak belőle. Elhivatottságról, munkamorálról, a promóció okos és tudatos használatáról, stb.

Úgy volt, hogy ezután Nikkx Sixx "Heroin Diaries"-ét fogom fordítani, de ezt megcsinálta valami rajongó, majd meglátjuk, milyen szinten - lehet, hogy mégis az én melóm lesz, de ha nem, akkor Slash. Mármint a róla szóló könyv, ami megint csak nem semmi.

És szombaton, miközben éppen a Slash könyvet nézegettem, hogy hú, de vastag, meg hasonlók, kapom a telefont: kedvenc Frankym és az ő Totemje fellép, Bp-en, nőnap alkalmából, a Slash Clubban. Slash könyv, Slash klub, meg ráadásul Franky, meg már megint túl sok volt a melóból, szóval, uccu neki, lárifári, induljunk neki, oszt jónapot, hogy "kedvenc" politikusaimat idézzem. (Megjegyzem, a hírek szerint a Slash Clubra ugyanaz a sors vár, mint a Kultiplexre: bezárják. Oké. Semmi sem örök, de ha mindent bezárnak, akkor mi marad? Mondjuk a Kultiplex nem igazán izgat, egyszer se voltam ott, vagyis: rendszeresen jártam oda, de akkor még mozi volt, Bányász, vagy Öntőmunkás, vagy valami ilyen néven futott - de ez még akkoriban volt, amikor a vörös csillag lebegett a fejünk fölött, és nem a Heinekené.)

Óbuda, számomra a világ másik vége. Busz. Oké. Gyalog. Franky ugyan mondta, csörögjek rá, ha ott vagyunk a busznál, kiugrik értünk, kocsival, de milyen az már, hogy a zenész gyűjti be a koncertjére a közönségét? Komolyan mondom, meghatott ezzel az ajánlatával, meg haver is, de inkább gyalogoltunk egy kicsit. Egy görög-katolikus lelkész mutatta nekünk az utat, aki kb. 20 lépés után feltette a lemezt: szidta a balos kormányt. És mentün vagy másfél kilométert. Így gyurcsány, úgy gyurcsány, mondta ő, én meg: hümm. Hümm-hümm. Baszd meg, érjünk már oda! Amikor már láttuk a helyet, gyors, 2-3 perces kiselőadást tartottam neki arról, hogy szerintem miért nem létezik az az isten, amit a kereszténység bálványoz, majd megköszöntem az útmutatást.

A hely jó! Kívülről barakk, belülről nagyon hangulatos. Nem értem, miért kell bezárni. Oké, a világ végén van, de a WW1 is, mégis megy. Na mindegy.

Helló, helló, kis duma, aztán jött az est első zenekara, a Purple Haze. Hmpf... A nevük kurva jó, mondjuk tudom is, honnan van (a pöpö-mészről már írtam, és naponta arra kelek, ez van benne a telefonomban, ébresztőzenének), szóval reménykedni kezdtem. A lelkesedésem egy kicsit lelohadt, amikor megláttam a srácokat - akik mellesleg elhozták a haverjaikat, az osztálytársaikat, a nem tudom kiket, mert a hely hirtelen tele lett tinikkel - a csajok bőre még nem szokta meg a sminket, a srácok meg fél pohár sör után úgy kacsáztak, mint Piszkos Fred a kocsmában, mert hogy ez a rockeres.

És ott kacsázott közöttük egy srác is, aki olyan volt, mintha Mr. Bean és Jim Morrison keresztezéséből született volna. Az addig oké, hogy létezik stressz, lámpaláz stb. (erre jó példa az, amikor egy hastáncos lány az első nyilvános fellépése előtt annyit ivott, stresszoldónak, hogy a műsorszám alatt nem JÁRT, hanem MENT a hasa, volt is nagy röhögés, kicsi puki, nagy rottyanás, vécé felé nagy rohanás), de ez a srác úgy túloldotta magát, hogy lehúzott sliccel állt ki a beállásra. A slicce egyébként végig lent maradt. Onnan, ahol ültem, lehetetlen volt nem észrevenni.
Ha jó, nem szimpatikus, de talán tud valamit. Hát... Nem. Nem tud semmit. Kb. úgy énekelt, mint én 16 évesen, részegen, amikor elüvöltöttem a Sex Pistols "Steppin' Stone"-ját, mert a sulis punkzenekar énekesének sürgős hánynivalója akadt, és a shownak, ugyebár, must go on.
A lehúzott sliccű srác gyakorlatilag hazavágta a Purple Haze-t.
Viszont! A doboson érződött, hogy a dzsessz a valódi világa, a basszeros jó iparosként játszott, belőlük még lesz valami, bár szerintem nem rockban kellene próbálkozniuk. A két gitárosból meg (testvérek, az egyikük Máté, a másikuk nevét nem tudom) egészen biztos, hogy lesz valami. Ez mondjuk akkor derült ki, amikor 1-2 Guns'n'Roses próbálkozás, és egy gyíkocska saját szám után rátértek a Jimikre, meg a Zepekre. "Voodoo Child". Baszd meg! A kissrác pedálja állítólag éppen nem működött, ezért a legendás riffet, ami a szám elején van, azt nagyon cincerészve hozta, de utána akkorát szólózott, meg akkorát gitárduettelt a bátyjával, hogy tényleg öröm volt hallgatni.
Csak az énekes ne jött volna vissza a bárpulttól...
A Zepeket ajtón kívülről hallgattam. Az üveg felfogta az énekhangot, de áteresztette a gitárvijjogást.
Nem tudom, hogy hívják a gitáros srácokat - érdemes lenne megtudnom és megtanulnom a nevüket, mert egyszer, pár éven belül ők még nagyon ott lesznek, valahol elől. Szerintem 1-2 éven belül tudnák hozni a rendszeres 100-150 fős koncerteket - ha átmennek instrumentálisba, vagy keresnek maguknak egy énekest.

Van az a Jimi felvétel, tudjátok, a Woodstocki, amikor a "Voodoo Child"-ot játssza. Két gitár. Jimi mellett cincog valaki, betölti a ritmusgitáros szerepét, és jól is játszik, csak akkor van bajban, amikor Jimi engedi szólózni. Mint egy önbizalomhiányos kisegér, olyan. Prünty, prünty, prünty... Fájdalmas hallani - és fájdalmas lehetett Jiminek is, mert elege lett belőle, és visszavette tőle a szólózást. Komolyan mondom, ahogy megszólal, olyan, mint mikor egy sárkány lecsap a nyomorult kis áldozatára. Vagy egy sas az egérre. Cin-cin, mondja az egér. Broááááá, mondja a sárkány, és rögtön kiderül, ő az úr.

Na, hát valami ilyesmi történt akkor is, amikor a Purple Haze után színpadra lépett a Totem. Cin-cin, mondta a P.H., mert bármilyen jók is a gitárosai, valami még hiányzott belőlük, hiába na, a szakmai tudást nem pótolhatja az az őserő, amit a tapasztalatok hoznak meg - az az őserő, ami a Totemből abban a pillanatban árad, amikor megjelenik. Érdekes volt hallani őket így, egymás után. És nem csak azért, mert végre egy Énekes állt a színpadon, meg egy Énekesnő, hanem azért is, mert nyilvánvalóvá vált: a rock, az olyan műfaj, ahol a hangszeres tudáshoz kell még valami. Karizma? Mármint nem Franky karizma, hanem a Charisma. Talán. Talán valami más. Érettség. Valaki azt mondta, aki még életében nem szenvedett, nem tud bluest játszani. Oké. Erre én azt mondom: aki még alig tapasztalt meg valamit, nem tudja igazán hozni a rockot. A feelinget. Azt a valamit, amitől az ember úgy érzi, mintha vér helyett hirtelen Red Bull folyna az ereiben.

A mesteremberekből álló ritmusszekcióval, és NAGYON ígéretes gitárosokkal rendelkező Purple Haze ezt (még) nem hozta. A Totem? Csak a szokásos... Az áradt belőlük, mint Jimiből, amikor Sárkányként lejátszotta a színpadról a kisegeret.

Negatív

Néhányan megjegyezték, hogy akikről írok ebben a blogban, azokat dicsérem, és max. halványan kritizálom. Hát, most másképp lesz.
Bekapcsoltam a tévét. Viva. És Lola-hétvége van.
Jaj.

Van az úgy, hogy egy-egy személy neve fogalommá válik. Főnévvé. Igévé. Hallottam már olyat, hogy: "Ne torgyánkodj." ("Ne pofázz értelmetlenségeket.) Vagy: "Ne gyurcsánykodj." ("Ne kamuzz." Vagy: "Ne játszd az agyad.")
Mostantól számomra létezik egy úgy szó: "Ne loláskodj." ("Ne légy naiv, ostoba, bugyuta, gizda, önmagát übermenőnek képzelő kis takonypóc.")

Nos, erről a lányról talán ennyit.

Háló VII. - Kulturpart.hu

Háló VII --- Kulturpart.hu
http://www.kulturpart.hu/index.php
Hiába, na, mindenről én se tudhatok ! Fogalmam sem volt arról, hogy létezik ilyen lap, de aztán jött Kriszta, aki… üzlettársam? Valami ilyesmi. Mindenesetre ő foglalkozik a japán füstölőkkel (http://japanfustolo.hu/htm_hu/eredet.php ), és az ő barátnője Mónika, aki ezt a riportot készítette Kowával. Big Daddy is jelen volt, szerintem vele is készült valamilyen beszélgetés, de egyelőre csak ez van meg.
http://www.kulturpart.hu/index.php?menu=33&rov=&blog=4&bpost=145
Az arcnélküli kappanhang az enyém. A személyemre vonatkozó részleteket kéretik nem meghallani. Mondjuk azért, mert nem vagyok bazári majom, és kurvára nem érdekel a fényezés, meg mondjuk azért is, mert ebben a rövidke riportocskában nem a személyek a fontosak, hanem az, amit az előző hat, „Háló” című írásomban ki akartam hangsúlyozni: ha érzed, hogy ott van benned a tűz, akkor tápláld, hadd lobogjon, és ha kiderül, hogy egyedül mégsem tudsz teremteni, alkotni, akkor legalább arra használd a lángokat, hogy letisztítod velük mások előtt az utat. Vagy valami ilyesmi. Aki akarja, az úgyis érti. Aki meg nem akarja, annak hiába magyarázom.

Háló VI. - Filip Gyuri

Háló VI --- Filip Gyuri

Valamikor ’92, ’93 táján, amikor éppen Hunter S. Thompson „Hell’s Angels” c. könyvét próbáltam kiadatni (azóta megjelent, de semmi közöm hozzá; „köszönet” egy bizonyos irodalmi ügynökségnek, amitől kértem, hogy szerezzék meg a jogokat és az olvasópéldányt; meg is szerezték, aztán odaadták valaki másnak – havernak? rokonnak? már nem számít), eljutottam az akkor egyetlen Harley-Davidson boltba, szponzorálás ügyében, mert hogy kihez menjek pénzért, ha nem éppen oda? És ott ismertem meg Gyurit meg Csöbi Gabit. Gyuri akkor már régen zenélt, Harley Davidson Band, meg előtte (azt hiszem) volt egy Radics Béla emléklemez is, amin ő énekelt és szájharmonikázott. Csöbi Gabi? Ő akkoriban szimplán eladó volt.
Akkoriban a ma már multimilliárdossá fejlődött F.P. alkalmazottja voltam, egy nyalókás cégnél dolgoztam, és ott melózott az Ági is. Áginak angolul kellett tanulnia, a meló miatt, a férjének is, és jött a flash, hogy hoppá, tartsuk náluk az órákat, én leszek a tanár, de jön még két srác: a Gyuri, meg a Gabi.
Gabi akkoriban kezdett tetoválni, először a Keletinél, az első szalonban, a Manónál dolgozott; az én kezemre is ő varrta rá (kurva mélyen, szokott is viszketni), hogy „om mani peme hum”, aztán kiment Amerikába, és ott él, és tetovál, és kurva jó neki.
Az angolos csapat aztán eljárt Gyuri meg a HD Band koncertjeire. Kis klubok, Geronimo, E-klub, ami akkoriban költözött a Népligetbe. Egyszer valami Black-Out volt az előzenekara… Egyszer meg valami Gengszter Zoltánnal lépett fel egy műsorban… Akkor még nem sejtettük, mi lesz belőlük.
Gyuri gitárosa Tóth Ráres volt, aki nagyon tudott, de mivel a zenélésből nem bírt megélni, a karácsonyi vásárokon meg máskor is, mindenféle hámozó és vágó és teleshopos izéket árult. A HD Band énekese Tóth Reni volt (aki nem rokona Ráresnek), aki azóta a Kormoránban énekel. Róla sokáig azt hittem, hogy eltűnt, feladta, sajnáltam is rendesen, mert nagyon jó hangja volt, meg kisugárzása – aztán véletlenül rátaláltam a Kormorán honlapjára – egyébként nem nagyon hallgatok ilyesmit – és megörültem, hogy jé, a Reni! (Akkoriban tetováltatott egy lófejet a vállára – imádta a lovakat.)
A dobos nevére nem emlékszem. Bocs.
Szóval, járkáltunk a koncertekre, és megvettem legalább 5 példányban mind a 2 kazettát, ami megjelent, aztán jött egy CD, de akkor már nem lógtunk együtt a Gyurival, abból adott egy példányt. A zene jó volt. Így, egyszerűen: jó. Gyuri pedig mindig közel állt hozzám, már csak azért is, mert pár nap eltéréssel egyidősek vagyunk. Meg azért, mert mindig is ott lobogott benne az a tűz, amit mindenkinél, minden helyzetben nagyra értékelek. Benne van az a belső kényszer, ami feszít, ami kreativitásra ösztönzi az embert. Teremtésre. Alkotásra. És benne van minden emberi gyengeség, emberi erősség, emberi tulajdonság, emberi érzés – és ezeket olyan szinten képes zenébe, szövegbe fogalmazni, mint csak a legnagyobbak.
Gyuri (ahogy a Kapitány is) számomra mindig is a tipikus magyar tehetség mintapéldánya volt. Tud valamit, világszínvonalon, de itt, ebben az országban, ahol tehetség-túltermelési-válság van, kisebb csoda kellene ahhoz, hogy ez a bizonyos „valami” eljusson a közönséghez.
Kérdés: miért kell eljutniuk az ilyen produktumoknak a közönséghez?
A válasz kurva egyszerű: azért, mert minden embernek szüksége van arra a szórakozásra, arra az erőre, arra az útmutatásra, arra a pluszra, amit a jó zenék, könyvek, versek, képek adhatnak.
Kérdés: miért ne érjük be az egész világon elismert sztárokkal/alkotásokkal?
Válasz: azért, mert az nem a mienk. Ez magyar. Ezek a dolgok a mi problémáinkkal, a mi örömeinkkel foglalkoznak. Ezek az emberek a mi érzéseinket fogalmazzák meg, hiszen közöttünk élnek. Meg különben is: mi akarsz lenni? Another brick in the Wall? A lelki/szellemi uniformizálódást csakis úgy lehet elkerülni, hogy mindenki veszi a fáradságot, és megkeresi magának azt a produktumot, amit személyre szabottnak tart. Nem az embernek (közönségnek) kell idomulnia az alkotásokhoz (a sztárokhoz); az embernek (közönségnek) az a feladata, hogy megkeresi a hozzá legközelebb álló alkotást (sztárt). Ez mondjuk némi utánajárást feltételez, de megéri. Még mindig jobb, mint felvenni az egyenarcot, és kijelenteni magunkról, hogy ezt és ezt szeretjük.
Egyéniségek vannak. A kreatív, teremtő emberek között mindenképpen. Sajnos a befogadó oldalon egyre kevesebben vannak azok, akik hajlandóak lennének vállalni saját egyéniségüket. Márpedig ha nincs befogadó oldal, akkor előbb-utóbb a kreatívok is feladják a hiábavaló szélmalomharcot. Ha pedig ők feladják – az a szellemi/lelki megsemmisüléssel azonos.
Sokáig azt hittem, hogy Gyuri is feladta. Az évek során párszor összefutottunk, aztán sokáig semmit sem tudtunk egymásról. Aztán az iwiw-en megtaláltuk egymást, azóta ismét találkoztunk, beszélgettünk párszor, és…
Ez nem számít.
A lényeg itt van: http://www.soundtrack.hu/
Mert hogy Gyuri nem adta fel. Ő, az örök idealista, még mindig hisz abban, hogy sikerül megakadályoznia az uniformizálódást; ő még mindig nem tett le arról, hogy kifejezze, mások elé tegye mindazt, ami benne lejátszódik. Érzéseket. Hangulatokat. Fájdalmakat. Örömöket. Lendületet.
Az olyanok nélkül, mint Gyuri, sokkal, sokkal szegényebb lenne ez a világ.

Háló V. - RB, a Kapitány

Háló V. - RB, a Kapitány

http://sonofmorningstar.blogspot.com/2008/02/hl-v-rb-kapitny.html

Háló IV. - Magor

Háló IV --- Magor

Talán feltűnt, hogy az utóbbi néhány bejegyzésem címe „Háló”. Ennek nagyon egyszerű oka van: mint mindenki más, én is egy bizonyos, viszonylag könnyen behatárolható körön belül mozgok, és a pontok, amelyek ezen a körön, vagy ezen belül találhatók, szálakkal kötődnek egymáshoz. Nem mindegyik kötődik valamennyihez, de sok között felfedezhető valamiféle kapcsolat. Ez alkotja a hálót, az én hálómat – de ez is triviális dolog, mert mindenki másnál fellelhető.
Régi adósságom, hogy írjak az élet-köröm egyik eleméről, a Magorról.
Mint majdnem minden esetben, a sztori itt is úgy kezdődik, hogy: „…s kezdetben valá a Vega, s valá Kowa…” Hiába, na, mostanában majdnem minden zenészekkel kapcsolatos élményem ehhez a zenekarhoz, és ehhez az emberhez kötődik (akit büszkén vallhatok barátomnak). A Magor esetében ez úgy történt, hogy láttam én azt a srácot, a technikust vagy micsodát a Vega körül, láttam többször is, de semmi kapcsolat. Aztán 2007 augusztusában, amikor éppen Tatán töltöttem évi rendes (2 napos) szabadságomat, a Vega éppen ott lépett fel. Telefonáltam Gergőnek, hogy ha eltévednek, szóljanak, mert a tábor, ahol játszaniuk kell, egy erdő közepén van, nehezen találnák meg, én meg tudom, hol kell lekanyarodniuk. Oké. Leszakadt az ég (vihar volt), aztán felhív valaki, hogy hova menjenek, itt és itt vannak. Ez a valaki Gaga volt. A párbeszéd lényege:
Én: Gyertek tovább a benzinkúttól, úgy ötven métert, ott fogok állni az út szélén.
Gaga: Oké.
Tíz perccel később.
Gaga: Itt állunk, de nem látunk.
Én: Gurulj még 20 métert, itt integetek.
Nagyjából ezzel kezdődött a párbeszéd köztem, és Gaga között. Aztán a dolog odáig fajult, hogy elárulta: neki is van ám egy zenekara, de mást játszanak, mint a Vega. Oké. Mit? Kaptam tőle egy CD-t. Köszi. Ezután kb. három napig bele se tudtam hallgatni, annyi melóm volt. Aztán totál kibuktam valamin, de szokás szerint felszívtam magam, és amikor hazajöttem, már ezt közöltem Andival: „Átvágtak, már megint, de nem adom meg nekik azt az örömöt, hogy feladom; ha másra nem, akkor a túlélésre játszunk.” (Ezt most üzletileg stb. kell érteni.)
Aztán válogattam a zenék között, de egyik se passzolt ehhez a hangulathoz; a kezembe került a Gagától kapott CD; betettem, és:
Túlélő vagyok, nem áldozat!
Hoppá. Mi van? Ezek belelátnak a fejembe?
Talán azért tetszett meg elsőre a Magor pár dala (csak ennyit kaptam a CD-n), mert jókor, jó helyen, jó hangulatban jutott el hozzám. (A „jó” nem a legjobb szó, inkább: „megfelelő”, „alkalmas”, „passzoló” stb.) Akkor és ott úgy éreztem magam, mint valami energiavámpír: dőlt belém az erő, amit napközben kiszívtak belőlem, lassanként megint önmagam lettem, és igen, már megint egy hangterápia segített rajtam.
Ebben az esetben a Magor.
Mi tetszik bennük azon kívül, hogy sugározzák az erőt? Nem is tudom. Jó a nevük. Erre sok mindent fel lehet építeni; akár politikailag áthallásos dolgokat is. Egy ilyen névvel el lehet vinni a témaválasztást a Hunoros-Magoros, ősmagyaros témák felé (valami olyasmire gondolok, mint az ősmagyar mondakör alapján megírt fantasy regények, persze minőségileg sokkal jobb dologra); ez a név őszinteséget, nyíltságot, ugyanakkor keménységet sugároz. Keménységet, de nem cél nélküli brutalitást. Őszinteséget és nyíltságot, ami ebben az esetben semmiképpen sem fog lelkizős önsajnálatba fulladni.
Amit az iménti pár sorban a névről írtam, az gyakorlatilag igaz a zenére és a szövegekre is. Van olyan dal, amiről alapból a My Dying Bride jutott eszembe – szerencsére a Magornál csupán az intro szerepét tölti be az a hangzás, amire az M.D.B. egész lemezeket alapozott. Van olyan dal, amiről az általam csak „szpídek”-nek nevezett speed-, death-, trash- és doom metal zenekarok jutottak eszembe. Ezeknek a nevét általában meg se jegyzem, ugyanis egy kaptafára készülnek a dalok. A Magornál ez is másképpen van: itt ezek a sablonok és riffek csupán aláfestésként szolgálnak ahhoz a komplex egészhez, amit létrehoznak. Ha mondjuk az M.D.B. a sárga, a szpídek meg a kék, a Magor pedig képet fest, akkor elmondható róla, hogy a sárga és a kék festéket is jól alkalmazza, de a végeredmény, a kész kép se nem dominánsan sárga, se nem túlzóan kék. Olyan… Kép. Amire jó ránézni. Oké, ez most képzavar. Amit jó hallgatni.
És még egy apróság. Gyakran előfordul velem, hogy nagyon jól be tudok aludni a szpídeken. Sőt, utoljára Zakk Wylde „Alcohol Fueled Brewtality” című koncertlemezén is nagyon jót „meditáltam”. Van egy pont, amikor a keménykedés már monotonitásba hajlik. (Ezt a hibát én is elkövettem egy bizonyos lövöldözős PC-s játékhoz írt könyvem 2. részében: az elején felvittem a hangulatot és az izgalmi fokot a csúcsra; a könyv bármelyik jelenete lehetne csúcsjelenet valami másik sztoriban, így viszont már túl sok a jóból, és ezért unalmassá válik az egész.) Na, a Magor nem követi el ezt a hibát. A váltásoknak köszönhetően megvan az a közel szinuszos hullámzás, amivel minden jó zenét, sztorit, filmet jellemezni lehet.
Már csak az a kérdést, hogy ez a kezdeti lendület meddig tart, és hová juttatja a zenekart. Meglátjuk.
A dalokat és a zenekarra vonatkozó információkat itt: http://www.magorzenekar.hu/ találjátok meg.

Háló III. - Next Day

Háló III --- Next Day

http://nextday.hu/news.php
Hónapok óta halogatom ennek a cikknek a megírását. Ennek több oka van:
1.) szeretem, amit ezek a srácok képviselnek;
2.) tetszik, ahogy hozzáállnak ahhoz, amit csinálnak;
3.) el kellett telnie egy kis időnek, míg megszerettem a zenéjüket.

A 3.) megállapítás tűnhet a legfurcsábbnak. Erről is mindjárt, de először inkább arról, hogyan ismertem meg őket. 2007 szeptember elején volt egy Vega-tábor, a Kowalsky meg a Vega zenekar tábora, a Csattogó-völgyben. A hely alapból szép, minden oké – lett volna, ha nem fogunk ki éppen egy megfagyós időjárást. (Magáról a táborról már írtam párszor, ezt most lapozzuk.) Első este (péntek) Kowáék nem lehettek jelen a táborban – hiába, na, a nagyság átka, azon az estén két helyen is felléptek, kb. hajnalban, már majdnem világosban érkeztek meg a tábor területére. Viszont nem hagytak minket élő zene nélkül: az esti koncerten fellépett Mátyás Attila Band-je, Jamie Winchester, de előttük még a „komádi srácok”, vagyis a Next Day.
Ott álltunk a büfé előtt, és odaszól valaki (technikus talán?) egy copfos srácnak, hogy: „Nem teszel szőnyeget a szerelésed alá? Csúszik a parkett.” Mire a dobos: „Á, nem érdekes, ahogy én püfölök, úgyis csúszkál az egész.” Na, ez a hozzáállás rögtön megtetszett. Laza.
Valamivel később elkezdődött a Next Day koncertje. Belehallgattam, és gyorsan megállapítottam, hogy ez a neo-punk és az úgynevezett „college rock” olyan egyvelege, ami nekem túl gyors, túl lendületes, túl fiatalos, túl… pezsgő. Na nem arról van szó, hogy nekem csak a lassú bluesok, vagy az operettek, vagy ilyesmik jönnek be. Zakk Wylde isten, a Zep örök isten, a Tool is rendben van, mostanában a Linkin Park (egy száma) is tetszik, és Mátyás Attila meg a Cult új anyagát is lehallgattam már a CD-ről. Meg persze a KGB… Nem vagyok annyira vén, hogy ne bírja a szívem-májam a ritmust és a sebességet, de a Next Day zenéje valahogy… Nem tudom. Hiányzott hozzá a hangulatom. Vagyis… Nem hiányzott, inkább ismeretlen volt számomra. Máshoz vagyok szokva, na, ez a helyzet. Vannak fílingek, vannak érzések, amelyek idegenek tőlem – egyszerűen azért, mert sosem voltam abban a közegben, ahol ezek dominálnak. És hiába kezdtem 38 évesen egy újabb főiskolát (amit most halasztok, már második féléve, az utolsó év előtt), valahogy ez a friss, lendületes, húsz év körüli hangulat már nem az enyém.
Viszont! A Next Daynek nem is az a szándéka, hogy az őszülő szakállú apukáknak zenéljen – ők az őszülő szakállú apukák gyerekeinek zenélnek – azoknak a tizen-huszonéveseknek, akikben ott van az a pezsgés, ami bennük is létezik. Ez egészen biztos, mert már a Vega-táborban látszott, hogy az említett korosztály jelenlévő képviselőinek nagyon is bejön a zene.
Az meg már csak hab a tortán, hogy a srácok, miután „lenyomták” a blokkjukat, szépen kivonultak, és beálltak a büfé elé fagyoskodni; megközelíthető emberek voltak, nem játszották az agyukat. (Most persze meg lehetne kérdezni, hogy mire is játszanák magukat, hiszen… Hiszen? Sorolhatnám azokat az önjelölt sztárocskákat, akik egy-két alkalommal fellépnek valami színpadon, tévében, tehetségkutató versenyen, vagy Fásy-mulatóban, és máris übermenőnek képzelik magukat. Sorolhatnám, de nem sorolom.) A Next Day srácok nem játszották meg magukat. Olyanok voltak, mint azok, akiknek zenéltek. Együtt fagyoskodtak a többiekkel, együtt poénkodtak, ittak velük, együtt hallgatták Mátyás Attila és Jamie koncertjét; együtt várták a többiekkel Kowáékat.
Aztán másnap… De erről is írtam már a tábori beszámolóban.
Aztán… Komádi. Erről meg itt írtam:
Aztán… 2008 jan. 28, Bp, Morrison’s 2, Vega koncert. Ott, attól a bizonyos „copfos sráctól” sikerült szereznem egy Next Day demo CD-t. És hazajöttem, és meghallgattam, de most úgy, hogy próbáltam megfeledkezni a koromról, próbáltam beleélni magam a „college rock”-ba. Többé-kevésbé sikerült. Inkább többé, mint kevésbé. (Ez volt az a pont, amikor megszerettem a zenéjüket.)
A dalokat megtalálhatjátok a fenti linken.
Véleményt is alkothattok róluk. Én is kialakítottam a saját véleményemet, amiben nem az a lényeg, hogy mit gondolok a zenei megoldásokról, a technikáról stb. A legfontosabbnak azt tartom, hogy ezek a srácok összeálltak, zenélgettek, aztán rájöttek, hogy ezt komolyabban is lehet csinálni. És itt most megint csak nem az anyagi/erkölcsi, bármilyen elismerésre való törekvésre gondolok, mert ez őket nem érdekli. A komolyság lényege náluk az, hogy minden egyes alkalommal megpróbálják a lehető legtöbbet kihozni magukból; az, hogy skáláznak koncert előtt, nem csak úgy odamennek; az, hogy bosszankodnak, ha valami nem úgy sül el menet közben, ahogy tervezték; bosszantja őket az a néhány elkerülhetetlen baki, amit elkövetnek (mint mindenki más). Tetszik, hogy örök elégedetlenként tekintenek a saját produktumukra; tetszik, hogy nem dőlnek hátra, nem a „kiscsajok hülyítésével” próbálják sztárnak beállítani magukat {ezt akár már most megtehetnék}, hanem tudatos munkával, törekvéssel. (Hogy is mondta a Buddha, mielőtt eltávozott? „Szakadatlanul törekedjetek.” Ez náluk megvan.) Szerények, de nem megalkuvók; visszahúzódók (talán a kelleténél jobban is), de nem kishitűek: megálmodtak maguknak valamit, és próbálják valóra váltani.
Ott van bennük az az „eleven tűz”, az a már-már tapintható, materiális valami, aminek hiányában az emberek csak hazudhatják magukról azt, hogy alkotó lények, csak maszatolhatnak, de valódi teremtésre alkalmatlanok.
Ott van bennük a realitás iránti érzék is: tisztában vannak azzal, hogy ebben az országban tényleg csoda kell ahhoz, hogy befussanak (valamennyien dolgoznak vagy tanulnak, egyikük sem főállású zenész – ennek ellenére ez több, sokkal több, mint hobbi-banda!), mégis mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ez megtörténjen.
Imádom ezt a hozzáállást. Láttad az „Utolsó szamuráj”-t? Tudod, a végén ott van, hogy a szamuráj nekiront a sokszoros túlerőben lévő ellenségnek. Vagy, hogy mást ne mondjak: „300”… Mindig is szerettem a Don Quiotés álmodozókat, akik annak érdekében, hogy az elképzelt világuk, vagy annak néhány részlete valósággá váljon, olyan bátran vállalják a megpróbáltatásokat, a harcot, mint a görögök a telepiercingelt fejű Xerxes seregével szemben.
Nagy szavak? Lehetséges. Ennek ellenére tény: a tűz lobog – ezekben a srácokban is. Soha ne aludjon ki.

Háló II. - 88.1 Pont FM

Háló II. --- 88.1 Pont FM

Na, szóval a nagy parkolóőrködésem közben, vagyis műszak után, múlt hét szombat reggel, úgy 8 körül, (éjfélkor kezdtem a melót, este tízre kellett bemennem, szóval már éppen eléggé átfáztam a jegesmedvés időben) tekergettem a parkolóőr-bódé kínai piacos rádióját, és megtaláltam ezt az adót: 88.1, Pont FM
És rock szólt. És tudjátok mi? Nem csak az éppen futó dolgok, a plasztiksztárocskák, (akik közé a „Bleed It Out”-ig a Linkin Parkot is soroltam, de ez a szám, ez nagyon bejön, tetszik a szövege is), hanem olyanok, mint mondjuk Deák „Bill” Gyula - tudjátok: „sok rajtam a hűs, ez a Kőbánya blűz”, meg „messze még a hajnal, három óra hűsz”; valaki a héten hívta fel a figyelmemet arra, hogy az öregnél minden „u”-ból „ű” lesz, de nem érdekel, mert bármit csinál, még mindig nagy Ász – a „Művész úr”, Kőbányán, az Újhegyin a mienkkel szemközti házban lakott, a nagyanyám nagy haverja volt, Bill sokszor jött: „Jolánkám, van pogácsa?” Nagyanyám kurva jó pogácsákat sütött; amikor volt, akkor elővette a húgom gyerekkori kis, műanyag kosárkáját, amire rá volt kötve egy madzag, telepakolta pogácsával, és leeresztette a Művész úrnak – hiába, a lift sose volt jó, nagyanyám már azt az egy emeletet se tudta megmászni, Billnek meg már jó ideje nem erőssége a lépcsőzés – ezt most rosszmájúság nélkül mondom – évekbe tellett, míg a házuknál kiszedték a magasföldszinti lépcsőt, és betettek a helyére egy olyan ferde izét – egy kicsit jobban odafigyelhetnénk egymásra –
Ja, igen. Egyszer, még ott laktam, a szüleim lakásában, ahol a nagyanyám is, és Bill valamelyik dalát hallgattam, talán valami Hobó dolgot, „Hosszúlábú asszony”, ilyesmi, és jön nagyanyám, hogy „Ki ez a visító herélt?” Röhögök, és mondom neki: „A haverod, a Művész úr.” Nagyanyám döbbent egy nagyot; addig szent meggyőződése volt, hogy Bill olyasmiket énekel, mint Horváth Pista: cigánynóták, magyarnóták, flitteres-csokornyakkendős-cimbalmos kis szösszenetek. Akkor vagy 2 hétig nem adott pogácsát a Művész úrnak, de aztán megint, mert: „Gyuluskám, ki nem állhatom amiket énekel, hosszúlábú asszonyokról meg hogy nem tud aludni (3:20-as blues), de az onokám, az szereti, itt van egy kis sajtos is, meg tepertős, magának káposztást is sütöttem, és Gyuluskám, nem tudna egyszer valami jót is énekelni?” És akkor, ott, mivel szerintem volt benne valamennyi, Bill elénekelte, hogy „Vén cigány”, de csak az első versszakot, mert közben kijöttek a szomszédok, és az a picsa Terike néni azt hitte, hogy koldus, és ledobott neki vagy harminc forintot. De a nagyanyám boldog volt; amikor meghalt, azon az estén, a szívrohama után (amiből visszahoztam), de még az agyvérzése előtt (ami elvitte) is megismerte a Bill hangját, a szomszéd azt hallgatta, panel fal, és akkor is mondta: „Azért a Vén cigányt szebben tudta…”

Aztán volt valami… a rádióban… nem is tudom… KáGéBé… Na jó, persze, hogy pontosan tudom, mi ez, és kik vannak benne! Már azelőtt láttam a tévében, vagy hallottam valahol a „Habos söremény”-t, hogy személyesen is megismerkedtünk Big Daddy Lacával.
Az úgy volt, hogy Kowa 2 könyve után arra gondoltam, csináljunk már valaki mással is hasonlót. A Tankcsapda menedzsere (?) lepattintott, oké, leszarom, ki van még, akit jó fejnek tartok? Kérdeztem Kowától, ő mondta: Laca. Telefon, akármi, rendben. Dumálgattunk, összeállt a sztori, és a már említett Kerouac-őrület után meg is írtuk – olyan volt ez nekem akkor, mintha hosszú, hosszú víz alá nyomás után végre felszínre kerülhetnék levegőt venni –
És elmentünk Lacával a Lánchíd rádióba, és dumáltunk a könyvről („Tequilavér”), és ő hozta az akkor-még-megjelenésre-váró KGB lemezt, és bejátszottak pár számot, és azt mondtam, baszd meg, ez kurva jóóóó! És a héten, szerdán Laca hozott egyet a lemezből, dedikálta is, meg ami kell, és azóta azt hallgatom, és tényleg! Tényleg kurva jóóóó!
Jókedvű, de vagány, és olyan „szarok bele, az élet nem szép, de elfogadhatónak is lehet tekinteni” hangulata van – ez persze az úgynevezett „mélyebb” értelmezés, mert a felszínen bulizós, együnk-igyunk-muzsikáljunk-érezzük-jól-magunkat hangulata jön ki az egészből –
Szóval, pont egy ilyen télutói, tavaszelői, depressziós, allergiába hajló, nyomorult időszakra való – ez sokakat meg fog menteni a teljes önmagába való beborulástól –
Laca egyébként haláli fazon, szerdán ott ültünk a… valahol, és ott volt Kowa is, meg Csongor, az „üzlettársam” (haverom), és Lacának kettő, Kowának egy, Csongornak meg most már (január közepe óta) szintén kettő kisfia van; én meg csak röhögtem, hogy baszd meg, ha az apukák összejönnek, lehetnek azok rockerek, rapperek, könyvkiadók, művészek, bármik, a témát a kissrácok adják, meg a gyereknevelés, meg –
Szeretem ezt a három embert. Ha másért nem szeretném őket, akkor azért mindenképpen, mert imádják a gyerekeket. Ez pedig szent és szép dolog. A legszebb.
Aztán, mi volt még a rádióban? Nem emlékszem. Azt hiszem, valami Deep Purple, meg hasonlók; meg valami izi-rider zene (a Them, a Cream, az Iron Butterfly, a Nice, a Rare Earth, a Taste, a Bad Company, a Ten Years After meg a többi nekem valahogy összefolyik, ugyanaz, de jó: izi-rider zene).
Érdemes kipróbálni. Tegnap is bekapcsoltam, és pont Piramis ment, a „Kóbor angyal”. Legalább öt éve nem hallottam már…

Háló I. - Tücskök

Háló I. ---- Tücskök

http://sonofmorningstar.blogspot.com/2008/02/hl-i-tcskk.html

Rómeó Vérzik

Na végre! Amikor elindítottam ezt a blogot, arra gondoltam, hogy nem csak a saját írásaimat fogom feltenni. Daw (Szabó Dávid) küldött egy írást:

„Rock N’ Roll az élet”


Egy zenekart szeretnék bemutatni, akik korántsem kezdők több mint tíz éves múltjukkal, de mégsem kapnak annyi elismerést szélesebb hazánkban, amennyit megérdemelnének. Öt–hat évvel ezelőtt történt, hogy megismertem a zenekart. Egy kellően nagy baráti társasággal / hatan, ha jól emlékszem/ elindultunk Magyarország legaljára. Ezt nem a színvonalra értem, hanem térképészeti szempontból vetem hozzá. Legalábbis tőlünk négy órás buszút, elsőre fel, irány a fesztivál. Talán az első, mármint a fesztivál.. Tűző nap, legalább 40 fok, sörözés, röhögés, és megérkezés, porosan, kicsit fáradtan. A városból helyijárat egy ki eső külvárosi részbe. Az első, amire emlékszem, hogy iszonyatos tömeg fogadott. Megvettük a belépőket, szokásos motozás, majd úgy gondoltuk kellően megszomjazva keressük meg a helyet a területen, ahol sört árulnak, még nekünk is. Volt még időnk hisz csak késő este kezdtek játszani azok a zenekarok, amelyek igazán érdekeltek. Érdekes mára már azt is elfelejtettem milyen zenekarok miatt mentünk le, de arról, amiről írni akarok, ez megmaradt bennem. Egy négytagú együttes játszott a színpadon és egy lány állt oldalt! Elkezdtek játszani és elkezdtem figyelni őket az óriási kavarodásban, akkorra már mindenkinek elég jó lett a kedve és egyre erőteljesebben nyüzsgött a tömeg. Néhány mondatot még így is sikerült elkapnom ahhoz, hogy ott akkor úgy gondoljam, hogy ez a zene nekem mond valamit, ez a zene valahogy rólam is szól, rólunk, talán mindnyájunkról: „sohasem leszek Krisztus, látod, én sohasem leszek Isten, megváltanám a világot, de nagyon fáj, hogy nincsen esélyem…” Gondoltam meg kellene néznem valahol a nevüket, hogy később visszakereshessem. Sörözés, beszélgetés tovább, a röpke benyomás hamar elillan, aztán jött a második: „én bemutatok ennek a világnak”, és erre már kicsit jobban is odafigyelek, hisz a világnézetet se szabad mellőzni. Aztán egy kis szünet a pörgősebb nóták után, és a színpad szélén álló lány elkezd hegedülni /nagyon sok koncertjükön jártam azóta, de ez többször nem fordult elő/ és egy nagyon szép lassú számot adtak elő, nem kevés igazi rock’n’rollal fűszerezve. A koncert lement és elkaptam a nevüket, színpadon volt ma: ”az Ördög, az Isten, az Élet és a Halál… ez volt mára a Rómeó Vérzik”, én döbbenten álltam /ültem/, kicsit furcsa így első hallásra persze…
Aztán ők lementek, jött a többi zenekar, mi végigbuliztuk az éjszakát és elfelejtettem őket. Azon az estén történt ez az eset is, bár nem a témához kapcsolódik azért elmesélem:
Hajnali háromkor elindultunk az első buszra, pár órás gyalogséta a belvárosig, ahogy magunk mögött hagytuk a tömeget elhalkult a város, szinte mondhatnám, hogy kihalt! Mi meg persze eltévedtünk! Egy autó se, egy busz se, gyalogolunk, órák hosszat, majd egy taxi, leintjük, hogy legalább megkérdezzük, merre induljunk a pályaudvar fele. Ő erre azt felelte, hogy szívesen elvisz miket, de nem mutatja meg! Na, köszi! Akkor tovább! Újabb kilométerek a lábunk alatt, mire megpillantunk egy fiatal srácot! Barátom egyből felé intve, hogy: Hé! Várj egy kicsit! Mire a srác elkezd futni, na most mi legyen itt tényleg nincs ember, nem hagyhatjuk, hogy meglépjen, haver utána rohan! Mi meg, hogy annyira nem vagyunk futkározós típusúak, inkább elkezdtünk tanácskozni, sör hiányában, hogy vajon ki tud még előkaparni a táskájából egy szál cigarettát, amit a csapat dohányzó tagjai elszívhatnának. Leültünk a padkára, néztük volna az elmenő forgalmat, meg az elúszó dinnyehéjakat, ha lettek volna! Jó húsz perc eltelt mire a barátunk megfáradva teljesen izzadtan visszajött, hogy utol érte a srácot és megtudta, merre van a pályaudvar. Örömujjongás, útrakelés és mire megérkeztük, már mindenki mindenhova kívánta a srácot, mert olyan hurkot gyalogoltatott le velünk, hogy azóta is rosszabb álmaimban előjön, hogy megyünk, de jutunk is valahova? Mindegy! Megvolt! Elmúlt!
De nem is erről akartam írni ez csak egy rövid közbevetés volt.

A zenekar!
Jó fél évvel később jutott hozzám véletlen az egyik albumuk, és így már, hogy a szövegek is teljesen összeálltak a fejemben igazán megtetszett. A lényeg: „ az élet, az öröm a szex a drog…”
Elhatározás: Koncertre fel!

Az évek alatt nagyon sok koncerten jártam, úgy mindenfélén, nagyon sok zenekarban csalódtam, és nagyjából a saját értékrendem szerint el tudom dönteni, mint mindenki más is, hogy még mi fér bele és mi nem.
Nekem nem férnek bele az olyan zenekarok, akiknek fújja a hosszú haját a színpadon a nem létező szél, aki mondjuk, kiáll és nem énekel csak mondja a szöveget, mert éppen most nincsen kedvem zenélni, de hát mégis a gázsiért el kellett jönni! Nem fér bele olyan zenekar, aki fél óráig húzza fel a hátfalát, mert a reklám nem maradhat el, majd feláll háttal gitározni és énekelni, majd amikor elmegy a fény, és bár a zenekar játszana tovább, az énekes leinti: hogy majd a fénytechnikusok eljátsszák ezt a számot… Nem fér bele olyan, aki beleül a trónba és közben aki megcsinálta az előmelegített helyét azt köszönet helyett leszólja…
Nem férnek bele a magát a lábdob ütemére éltető együttesek!
Nem férnek bele a playback sztárok, meg úgy egyáltalán a sztárok sem.

Persze van ennek ellenpéldája is: aki feláll törött lábbal is játszani / bár nekem nem kedvencem, de elismerés/… aki végig énekli úgyis a számot, ha elszáll közben a hangtechnika… aki tíz ember előtt is úgy játszik, mintha egy egész stadiont töltött volna meg, és ezt is sorolhatnám, de talán ezek azok a zenészek, akik magáért a zenéért játszanak.
Eljátsszák, mert el kell játszaniuk…

Tehát koncertre fel Rómeó Vérzik!

Emlékszem a régi Ráday klubban volt, és lementünk, és a fiúk nagyon jól játszottak, beleadtak mindent, ahogy most is minden koncerten beleadnak mindent… de aztán jött a vége és az énekes megkért mindenkit /a színpadról/, hogy maradjunk és végigisszuk az éjszakát, miközben egész éjszaka ásványvizes üvegből kortyolgatott. Akkor elgondolkoztam, hogy is van ez, bort iszok vizet prédikálok, jelen esetben vizet iszok bort prédikálok?
Kezdtem szorgosan vetni a kereszteket, tudod mint amikor temetsz valamit.
El innen! A buli jó volt, mégis csalódottan!
Nem sokáig jutottunk az ajtónál torlódás és Koppány, az énekes rám vigyorog, mintha ezer éve ismernénk egymást: mi van, mentek is? Kértek egy kis pálinkát – nyújtja felém az ásványvizes üveget. Hirtelen megfordult minden! Hát igen néha nem minden az aminek látszik! Aztán dumáltunk és rájöttem, hogy ők olyanok, amit a zenéjükkel is képviselnek: „rock n’ roll az élet, itt nincsen semmi gáz…”
Lehet szeretni, nem szeretni, de az biztos, hogy igaziak és igazak!

Nagyon sok koncertjükön voltam azóta, és jobban megismertem őket, mindig szakítanak annyi időt, hogy két szót beszéljünk, egy sört megigyunk, de nem csak velem, bárkivel, aki odamegy hozzájuk. És volt olyan is, hogy egy belemerült beszélgetés után, utolsónak tettek ki minket a helyről velük együtt, mert a hangulatunk kitartóbb volt, mint a hely nyitvatartása.

Azóta is mindig magával ragadnak a bulijaik, az ember elmegy és valahogy szabadabban jön haza, és rájön, hogy nem számít! Semmi se számít! Nem számít mennyi pénzed van, nem számít van e kocsid, hogy milyen nőd van, az se számít ki vagy, honnan jöttél, meg a mások által támasztott elvárások, meg mindennapok dolgai amit a szánkba tömnek nem számít „mert mindegy ki vagy és hogy mennyit érsz, van ami nem eladó nincs annyi pénz, mindegy a rock n’ roll, hogy miről szól, az a fontos, hogy érezd magad jól!”

De mindenki döntse el maga, ha szereti ezt a fajta zenét, menjen el egy koncertjükre, de addig is tekerjétek fel a hangerőt és hallgassatok bele:

http://www.romeoverzik.sk/

Daw.

Daw

Őt is a Vega környékén/táján ismertem meg. Mondta: írogat. Aha. Mutasd! Mutatta. Én meg olvastam, és megállapítottam, hogy na, már megint itt egy kölyök, aki azt hiszi tud írni, közben nem. Aztán valahogy nem hagyott nyugodni a dolog, és elolvastam még egyszer, és megállapítottam, hogy hé, ez nem is rossz! Aztán harmadszor is, azóta még többször, néha kifejezetten azzal a szándékkal, hogy beleírok, csak azért is, megvariálom.

Aztán rájöttem, hogy valami nagyon új, NEO dolog, és hogy olyan, mint a zenében az instrumentális - ott is hiányzik a dal, a refrén, meg a többi - itt meg a megszokott formájú párbeszéd, sőt cselekmény is.

Ez valami nagyon új, nagyon eredeti dolog - bár az tény, hogy így, sokadik elolvasás után már bele tudnék kötni itt-ott, de nem teszem, inkább keresem a helyet és a lehetőséget, hogy a srác többi (hasonló) írása (és ez is) megjelenhessen. Normálisan, könyv formájában.

Egyébként Szabó Dávid a neve.

Egy csepp





Behunyom egy pillanatra a szememet, bánt az erős fény. A jótékony sugarak felszívják a reggel harmatcseppjeit. Az ablakon visszatükröződik halvány képmásom, ahogy állok és nézem a tereket, az utcán játszó gyerekeket. Most te is ott lehetnél köztük, nem megfakult újságok lapjairól néznél vissza üveges semmibe révedő tekinteteddel. Nézel rám, de így is egyedül érzem magam. Még jobban, mint eddig valaha.
A torkom ég, a betegség lázrózsái már kiültek arcomon, a szédülés lenge fátylát rám engedi, majd hirtelen visszarántja, selymével érinti meg fáradt testemet. Évek súlyával ereszkedek le az asztalhoz. A terítő szálai lassan összekeverednek gondolataim fonalával. Tudom már nincs messze az állapot, hogy elérjen, amikor ittasult agyamon a láz álomképei veszik át a hatalmat. Istenem, de gyenge is az ember.
Ahogy nézed a szobád, a képeket, a bútorokat, kedves tárgyakat, a könyveidet a polcon, a nyíló virágokat… mind egymástól függetlenül halmozódnak. S egy szeméttelepként gyűlik szemeid elé a sok tárgy, míg végül összeáll, hogy egy egységes képet adjon: egy vádló képet.
Képzelgéseimből egy hideg éles, csengő hang ránt vissza a valóságba. A porcelán és a fém csendülése ébreszt, ahogy hűlő teámat kevergetem, nézem felszínén az elúszó habokat… megannyi életet fed, akár a tenger gyöngyöző hulláma, vagy a város zavart forgataga.
- Hát nem hiszed?
Ajkamhoz emelem ezt az ezernyi milliárdot, aromás íze végigfolyik megvetett mederágyán. Egy csepp új életet kezd, elhagyja számat és államon végigcsorogva igyekszi az asztallapja felé. Nem törlöm le, hagyom had vigyen magával. Milyen szánakozással várom, hogy aláhulljon…
Szorgos emberek erőfeszítésébe telt, hogy itt lehet csészémben. Az ültetvényeken a nap melegétől égő emberek, – a por kavarog a földúton az éhező gyerekek lábnyomai alatt - fekete kezeikbe veszik a leveleket – koszos ruhák, napszám munkák – gondosan – elhagyom magamat, elhagytalak téged is - válogatják, majd az aszaló nap melege után összezúzzák. Fellegekben úsznak át a tört levelek, hogy a modern világba kerüljenek.


„S odébb, mint boltos temető
vasgyár, cementgyár, csavargyár.
Visszhangzó családi kripták.”


De milyen világ ez, hol nappal alszatok és éjszaka keltek. Végzitek, mit rátok rótt végtelenbe nyúló sorsotok
És nézd!
Hunyorít a lámpafényben az az idős asszony, miközben apró csontujjai végzik a monoton egymásutánt. Orromba száll a tea illata, miként készíti fürgén - hisz itt mindent látnak - de én érzem az elmúlás illatát. Csomagolás, dobozok, halmazok, üres helyek megfáradt agyamban. Szeme lecsukódni készül, de tartania kell magát.
Csak egy pillanat ameddig elmerül magában, talán magának se meri bevallani, hogy egy percig átvette a tudatlanság homályát. A színtelen ürességet melynek mégis annyi csillámló fénye van. De csak fekete - fehér!
Kövessük csak szeme világát, ahogy meglátja a betekintő madarat az ablakon.


„S a szövőgyárak ablakán kötegbe száll a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál a bordás szövőszékeken s reggelig, míg a munka áll, a gépek mogorván szövik szövőnők álmait.”


A madár megrázza magát az ablakban, szárnyaival bele- bele csap az éjszakába. Az asszony átszellemülve nézi a fénylő csőrt, a kecsesen libbenő szárnyakat és ő is elrepül messzi tájakon jár.
Fekete szép madár magára hívja figyelmem. Egyedül csak őt látom, kecses repte húzza magas légterek emeleteibe. Milyen érdekes szállása, mintha a zuhanás ugyanúgy ott lenne minden mozdulatában, mint ez a szárnyalás… mint a gyász a bánat színei…
Napsütötte domboldal, zöldellő fű, kék égen égő égitest. Éveket szállt a fiatalságáig az éjszakán át, míg meglelte a sűrű homály fedte képeket: a közelben csörgedező patakot, a nagy fa árnyékát, a vágyakkal teli fiatal hölgyet és hódolóját.
Nevető örömkönnyek esnek arcán könnyedén a nyak vonalán, hisz ruha nem állja útját. Végig a behajlott test gerincén át… az ereszcsatornán, az elomló falakon, a börtönrácsokon.
Csak számolom az órát, a percet, a hónapot, az elvesztett időt, amit itt töltöttem csupasz, sivár falak között. Messze múlt az idő mikor rám mosolyogtál, téged is körömmel ragadt meg az idő foga. A zsenge fű, ami körül vett megsárgult, a fa kiszáradt, a folyó kiapadt.
S míg itt voltam ifjúból - férfivá, férfiből - aggastyánná érettem, s arcomon kiserkent, majd megőszült a szakáll. A rovatokat karcolom és várom, hogy egy csepp lehulljon, egy nap elmúljon. A magány igazi egyenvalója, minden csepp… a sok egyedüllét, amit átéltem… és hidd el nem tudod! Tovaszáguldó gondolatok, ahogy az agyam martalékává válok.
És eljött, tudtam, hogy egyszer eljön, hisz megkeserültem itt mindent, mindent mit itt elsínylettem.
Raboskodtam, mint te csak engem más kincs vár a külvilágon, nem gyémántcsillogás a sziget rejtett legmélyében. Lelkem telve örömmel, az utolsó percet látván, az utolsót, de itt kezdődik életem. Kopog az eső a hideg kövön, lezuhan, majd apró robajként pattan szét a kemény felületen, elborítja nedvességével kikövezett utamat. Patakokban áramlik rabságom falain a sáros víz, befolyik a résekbe. A ború, a sötétség bekúszik a nyílásokon át a vasakon, ráül a cella hideg magányára, és eső pereg a szöges huzalokon. Rab vagyok, rabságodba zártál. Emléked kínoz, mint téli hajnalnak ezer szilánkja.
Leéltem életem negyedét e falak és rácsok árnyékába, átkoztam bűnöm, majd oldoztam fel magam bűntettem alól. Bűnös, vagy ártatlan – üres szavak itt- s már magam sem tudom, közre zárva az üres emberek vádbeszédei közé, itt tettes vagy áldozat egybeolvadó fogalmak, a jó és a rossz harcait ki nem kerülhetjük, a gonosz eszmei, az Isten kegyelmi.
Félkegyelmi!
Mogorva őr kísér a kapukhoz, hol újjászületésem vár, elérem és vissza se nézek.
Zárodnak mögöttem a súlyos vasak, de most én állok kívül és nem belül. A nyirkos csapadék lekúszik a tüdőmig, fullasztó köd ereszkedik a tájra, a föld illatát érzem újra, a szabadság egyetlen szerelmét, a mindig fújó lágy esti szélt, amely utamon elkísér.
Ahogy fut végig a házak között, meg- meg áll, eltűnődik, megrázza a villanypóznát, meglebegteti a faleveleket. Őszi időt hoz. Lehullajtja sárgán az avart, ami ha sétálsz folyton a lábaidba akad. Piros, sárga fakuló színekben játszik a táj, mint a gyerekek vad összevisszaságban kergetőznek, az egyik megbotlik, majd gyorsan feláll, szalad tovább. Nem ismeri a rettegést ami rá vár. Kérlek ne rohanj állj meg egy percre! De hiába nem hallgatsz rám. Állj meg egy percre, ne rohanj tovább!
Gondatlanság! Most is látom magam előtt, ahogy megcsúszol, apró tested a mélybe hull, megtörsz a szörnyű mélységben. Vérrel takarsz be minden követ, fentről nézve egy felkiáltójelként meredsz az ég felé, az újságképről az emberek felé, a földről az Istened felé, s nem szűnik úgy, ahogy megszűnt léted, ereid festéke örökre beleivódott a kövekbe. Örökkön állsz vérrel festett kőként, agyamban utolsó hangod elnémuló foszlányaként. A zöldből, mint egy utolsó segélykiáltás, mi végleg környezetedre fagyott. Nem voltál fiam, mégis sajátomként szerettelek, mikor apád rám bízott. Most kérdőn állok nézve az ég felé, számot vetni nem tudok magammal. S csak hullasz szakadatlanul.
A hátamon apró hideg hangyaként fut át a borzongás, a bőröm alatt minden ideg vad táncba kezd. Megremegek a szépségétől, ahogy átölelsz, körbefonsz, rendületlenül esel és az égből a földre hullsz, megannyi millióként zúdulsz. A hajamról apró cseppekben indulsz,a homlokomon csorogsz végig, arcom barázdai között megül a fájdalom.
A testem pórusai megtelnek vízzel a sok évvel ezelőtt hordott ruha szöveteibe beköltözik, és lóg a vállamon, mint sok évi emlékképek rongyai. Nehezedsz rám ólmos kősziklaként, míg végül térdeim feladják a harcot, négykézlábra borulok. A hatalmas épület, ezernyi szempárként méri rám fényrengetegnyi ítéletét.
Megtörtem!
Megtörten állok múló életem küszöbén, életkezdetem elején. Nézem magam a sáros pocsolyákban, pontokból, vulkánok keletkeznek a vízen.
Elgyengült a testem, a kar ami tart elereszt, a fejem nehéz súlyként leesik a kövekre, orromba beszivárog a vizes föld szaga… a tea zamatos illata végigárad a levegő útján.
Az összes látomás egy kishalál, amit nap, mint nap megélünk, minden gondolat, egy új út, egy új élet… Még ma is kérlelhetetlenül sírva fakadok neved hallatán kisfiam! Állj meg egy percre, ne rohanj tovább!
Én már rég nem átkozlak messze múltak azok az idők. Nem vetnélek tüzes pokol kínjaira, ki kínjaim kiapadhatatlan forrása lettél. Te aki szerencsétlenségből, de bűnödet elkövetted. Nem kövezlek meg, nem várlak szabadulásod órájában, hogy bosszúm karmai közt epedjél. Nagyobb a vétked, hogy én bocsássak meg neked, ki magadnak nem bocsátasz, lelkiismereted nem ad vigaszt, míg gyötrő szíved mellkasod alatt ver.
Nem számít már, elhagytam a külvilág minden baját.
Csak te hiányzol! Itt hagytál félig, fél életemmel, hogy hagyjad, mint tenyerembe temetem arcom, és bennem a szeretet utolsó lángja kialudjon.
Sokszor csak álmodom, apró kis kezed még mindig, kezemben lapul. Felriadok, de már nem vagy ott, hogy azt mond: ez fáj!
Dobognak a lábak az ablak alatt, gyerekek robaja halad, viszi gondolatomat, mint meg nem álló gyorsvonat…



- Vége -

Csőrike

Amikor a Vega fórumon először láttam a nevét, nem tudom miért, azt hittem róla, hogy lányból van. Talán azért, mert abban a bizonyos rajzfilmben az a bizonyos sárga kismadár női hangon szólalt meg? :)
Aztán találkoztunk, és kiderült, hogy nem csajból van :) és kiderült róla még néhány apróság. Pld:
- jólelkű és jószándékú;
- csendes, de nem az a hal fajta, inkább az a "nézzük meg, aztán tartsuk meg magunknak a véleményünket, és csak akkor szólaljunk meg, ha muszáj";
- az esetek többségében vigyorog, mint valami gyépés, de ez csak a látszat, mert aki jobban megismeri észreveszi, hogy az, ami a képén virít, inkább "mindentudó Buddha-mosolynak" nevezhető.

És kiderült az is, hogy verseket ír. Lazán jönnek neki azok a dolgok (rímek, szótagszám, képek stb.), amiknek a papírra vetésével a mai hivatásos költők többsége vért izzad. Ösztönösen ír, nem kínlódik, nem méricskél, csak úgy odadobja a sorokat.
Már többször (talán túl sokszor) leírtam, hogy azt tartom valódi hitnek, tehetségnek, jóságnak stb., ami "vérből jön", éppen olyan természetességgel és ösztönösséggel, mint ahogy félrekapod a fejed a szemed felé csapódó ág elől. Na, ő valahogy így ír verseket.

Lássuk? Oké.


Lassan
Felállt. Koncentrált. Nézett.
Lépett. Nem balra. Csak előre.
Halkan megy. Nem látja senki.
A sarkon lámpa. Nem bír várni.
Átmegy a piroson. De tudja, hogy tilos.
Körbenéz. Nem lát semmit. Csak koszt.
Fékcsikorgás. Egy autó megáll.
Nő. Kiszáll a kocsiból. Csak jár.
A férfi előre lép. Megmondja a nevét.
Gyáva. Nem vallja be… a hitét.
Hisz a szerelemben. Csak magába nem.
Nincs ereje. Nincs lelke. Nincs szíve.
Elmennek. Egymás mellett. Csak játék.
Játék volt. Mennek tovább… rég.
A férfi az útra lép. Nem számít már… a lét.
Jön egy autó. Női sofőr. Most jött el a vég.



A pusztában
Menetelsz a pusztában,
Elbuksz egy buckában
Felállsz s körbe nézel,
A végtelenbe kémlelsz.
Árnyékod lábadon hever,
A nap megérinti tested.
A fák közé menekülsz,
De délibábba kerülsz.
Vizet innál, de homok
Gurul csak le torkodon.
Keresnél kutat, de a sivatag,
Mely lábad eltakar.
Lábaid lassan elkopnak,
Szíved, lelked elhagynak.
Már ásod a sírodat,
De a végén meglátod álmodat.


Mikor a tenger
Mikor a tenger a parthoz ér,
Érzem szíved melegét.
Érzem most is mellettem vagy,
Lelkem benned él s szabad.
Mikor a tenger partot simogat,
Látom könnyben úszó arcodat.
Arcod, mit öröm telít,
Ezáltal lettél ily szelíd.
Mikor a tenger partot mos,
Közeledek ajkadhoz.
Az est takarójában
Repülünk egymás karjában.
Mikor a tenger veri a partot,
Szíved hevesebben dobog.
S már tudom: Nélküled
A halálba veszek.

Áru
Mondd, mit árulsz?
Csak egy ó rongybábút?
Mégis mennyit ér,
Ha testedben nincs vér?
Elmész este dolgozni,
S nem tudsz rá gondolni.
Ma egy a te célod,
Lásd meg a képét. Oh!
Már húsznál tartasz,
Mire megvirrad a hajnal.
Szomorúan mész haza,
Nincs meg vágyad lovagja.
Az estéket már nem élvezed,
Csak a testüket, ha szétszeded.
Sajnálat feléd nem lesz,
Tiszta éned lassan elvesz.

A valódi neve: Péli Gábor. Remélem, még könyvekben is találkozom a nevével. Rajta vagyok, hogy segítsek ebben neki.

m.a.b.

Az előző posztban kincseket emlegettem. Előttünk heverő kincseket, amiket szeretni lehet, és amelyek viszontszeretnek minket. Fel nem ismert, vagy csak kevesek által felfedezett értékekről.
Akkor most konkrétan egy ilyenről.

Miközben MM marhaságaival kínlódtam, miközben halványan MM-hez torzultam (a könyvek, amiket éppen csinálok, valamilyen módon mindig hatnak rám; na nem annyira, mint mondjuk Eperjes Szamócára az "Eldorádó" forgatás során a karaktere - nagyon jó film, és Eperjes nagyon ott van, nagyon hozza a formáját, ami alapból se semmi, de itt aztán tényleg odateszi magát), szóval a nagy vergődés közepette nagyon kerestem magam, meg a zenét, ami kimozdít az MM-mocsokból, legalább lelkileg. Jártam a lemezboltokat, de semmi. Voltam a könyvtárban, de semmi. Sehogy se találtam azt a zenét, ami eléggé eltávolít MM-től, eléggé megerősít, és olyan hangulatot ad, amiben ugyan képes vagyok folytatni a fordítást, nem térít el egészen a melótól, de mégis eltávolít tőle annyira, hogy ne szenvedjek maradandó MM-károsodásokat. (Majd olvassátok el a könyvet, rájöttök mire gondolok.)

Na, szóval ahogy itt vergődtem, nézegettem a másik blogomat, mert olyan üres fejű "nyomjuk az egeret, mert itt van az ujjunk alatt, de hova, hova navigáljak" állapotban voltam, és megtaláltam ezt a bejegyzést:
http://sonofmorningstar.blogspot.com/2007/09/vega-tbor-2007.html

Na jó, megint előjött a bűntudatom, hogy még mindig nem írtam meg a Next Dayről szóló posztot, pedig megígértem (mindjárt, mindjárt, mindjárt! :)), de aztán megláttam Mátyás Attila nevét, és hopp: "Neki van egy honlapja!" (Ez: http://www.merkaba-matyasattila.hu/)
Klikk.
Képek.

Vegatáboros és régebbi emlékek; koncertek, amelyeken láttam Attilát. Zenék.
És a kábult kattintgatás közben a honlapon rátaláltam erre:
http://www.reverb.hu/matyasattila/
És klikk.
És másolás.
És...
Szól. Nagyon jól! És... Ez most hogy van? Azt addig oké, hogy a Mantra is feltett a honlapjára a koncertlemezét, aminek "Minden a tiétek" a címe (Ide: http://www.mantra.hu/modules.php?name=Downloads&d_op=viewdownload&cid=2), de ők Krsnahitűek és szerzetesek, vagy papok, az ő viszonyuk a marketinghez és a pénzhez alapból más, mint egy "világi" rockzenészé.
Mi van? Mi lehet az oka, hogy Mátyás Attila simán feltette azt, amin (ez hallható) nagyon sokat dolgozott? Itt ez a nyomorult világ, ami tele van MM szerű kis senkikkel, akikből a média csinált sztárt, petróleumlámpást stb. mert ebben van az bizzzznisssz, és tessék, itt van ez a DRÁGAKŐ, ez a kincs, amiért tényleg csak le kell hajolni és fel kell emelni (le kell tölteni), és máris az enyém lehet.
Ez több, mint promóciós fogás. Ahhoz, hogy egy ilyen szintű anyagot valaki csak úgy odatoljon a közönség elé, vagy óriási elkeseredettségre, vagy óriási szívre van szükség. Vagy mindkettőre.

De oké, most inkább a zenéről. Pár évvel ezelőtt olvastam a Hammert, pontosabban Uzseka Norbi egyik cikkét a Cult egyik lemezéről. Utána felhívtam Norbit, és közöltem vele: olyan jó jelzőket használt, olyan jól megfogta a Cult lényegét, olyan jól megfogalmazta az egészet, hogy nem bírom ki, ezt a trükköt egyszer még le fogom nyúlni tőle. Ez az egyszer, ez most van.
Pontosabban most lenne, ha megtalálnám azt a Hammert, amiből idézni szeretnék. Mindegy, próbálom fejből.
Norbi valami ilyesmit írt a Cultról:
- napsütéses;
- vidám, mégis kemény;
- reményt csöpögtető;
- akár a szeles préri, nyáridőben;
- hűs és forró egyszerre;
- hol szélesre táruló, hol magába forduló...

Meg hasonlók. Mindez igaz Mátyás Attila (ingyen letölthető!) zenéjére, úgy, ahogy van - mert van olyan dal, ami alapból elsodorja az embert, csak úgy lazán magával ragad, és van olyan, ami egy kicsit lassabban indul, de aztán felveszi a menetsebességet, és pörög, de nem metálosan, csak olyan "szelíd" hard rockosan, vidáman vagy reményt adóan még azoknál a részeknél is, ahol a szöveg mondanivalója meglehetősen súlyos - súlyos, az olyan emberek számára, akik mögött már van valami, akik már közelednek annak a bizonyos erdőnek a közepe felé, vagy esetleg már el is hagyták azt - nekik súlyos, azoknak pedig, akik még a rét széléről állva nézegetik az erdőt, tanulságos és tanácsot adó - és közben a zene, a zene, sodor a gitár, nagyon lazán, riffesen és énekelhetően, de legalábbis dúdolhatóan, mert ezek a dallamok, ha egyszer meghallgatod őket, ott maradnak a fejedben - veled maradnak, akár egy örök társ, és támogatnak - segítenek még akkor is, ha esetleg egy nyomorult kis fordító vagy, aki éppen egy MM nevezetű szörny mocskát próbálja képernyőre nyomni magyarul, de úgy, hogy közben kénytelen a saját lelke mélyére vájni, sebeket okozni magának, hogy kész legyen a meló - meló, meló, mi ad vigaszt, itt túl közel van minden, és mégis távolról nézzük a világot - hol van az a nyár, és hol van már az a lány, aki te voltál - jé, Mátyás Attila olyan könnyedén kezeli a keserédességet érzékeltető szavakat és hangokat, mint szkinhead a hárompengés Gilette hipersz-szuper borotvát - poén ez is, de ha láttál volna mindent, mit én, mindent, amit Attila látott, vagy nem látott, de ez is mindegy, mert sodor a zene, és...
...és...
...a negyven perc körüli anyag olyan, hogy elkezded hallgatni, és aztán - aztán vége. És úgy érzed, kaptál tőle valamit. Olyan, mint a fenti "mondatocska", egyetlen lendület, egyetlen ív, amit (nem úgy, mint én) Attila és társai tényleg egyetlen laza ívként húztak meg - ha a zenéjük festmény lenne, akkor egy napsütéses, kicsit poros háttér előtt egy gyönyörűen ívelő, a megszokottnál sokkal több színt tartalmazó, távolról nagyvonalúan lendületesnek, egészen közelről nézve cizelláltan kidolgozott látszó szivárvány lenne...
... és már második napja ezt hallgatom.

Két dolog biztos:
1.) Attiláról nem azért írtam ide, mert kezdő vagy amatőr, hanem azért, mert NAGYON JÓ amit csinált;
2.) ez a negyvenvalahány perc, ez be fog kerülni a "Tilos letörölni!" mappámba, mert most és gondolom, még sokszor át fog lendíteni az éppen aktuális "fáj a világ" kínlódásomon.

mea culpa

Amikor elindítottam ezt a blogot, azt terveztem, hogy rendszeresen írok bele, és bemutatom azokat a KEZDŐ és AMATŐR zenekarokat, írókat, költőket stb., akiknek a munkája, produktuma valami miatt megtetszett. Ettől egy kicsit már eddig is eltértem, hiszen már vagy két hete {stub}-ként van fent a Magor és a Next Day anyaga - ez azt jelenti, hogy elkezdtem írni, de valami miatt nem fejeztem be. A másik eltérés az, hogy valójában nem csak KEZDŐkről és AMATŐRökről fogok írni, hanem olyanokról is, akik már profik, és régóta vannak a saját szakmájukban, de nem kapnak kellő figyelmet, megfelelő lehetőségeket.

Annak oka, hogy a többségük miért nem kapja meg azt, ami neki jár(na), amit megérdemel(ne), mindenki előtt ismert, és összefüggésben van azzal, hogy miért nem írtam meg eddig a Magorról és a Next Dayről szóló cikket (posztot, akármit). Bármilyen furcsa, pénzből élek - vagyis pénzből próbálok megélni, mint mindenki más. Fordítok. A két legutóbbi munkám egy Muddy Waters könyv, meg egy Marilyn Manson genny volt. Mindkettő ugyanabban a sorozatban fog megjelenni, amit a Cartaphilus kiadó csinál - a sorozat néhány kötetével már találkozhattatok. (Én eddig ebbe a sorozatba a Clapton, a Janis Joplin és a John Coltrane könyvet fordítottam, de már nálam van egy Sting, egy Johnny Rotten könyv, meg Nikki Sixx "Heroin Diaries"-a, és elvileg én fogom csinálni a Bob Marley és a Johnny Cash könyveket is. Meg talán valami Zeppelint, esetleg a "Hammer of the Gods"-ot; ezt már alig várom.)

Na, szóval Muddy Waters. Ezt mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit is szereti a zenét. A valódi zenét, nem a tucc-tucc-adjuk-el-magunkat-sztárnak cuccokat. Kiderül, hogy nagyon sok minden Muddytól indult ki (pld. a Rolling Stones és a Rolling Stone magazin neve, a 60-as évek brit blues-rockja stb.), és kiderül az is, hogy voltak/vannak még valódi muzsikusok, akiknek tényleg a zene éltető elemük.

A másik munkám, amit szerencsére már szintén magam mögé dobtam, egy Marilyn Manson könyv volt, a "The Long Hard Road out of Hell", vagy valami ilyesmi. Állítólag ő írta valakivel, de kétlem, hogy ettől a balfasztól kitelik ennyi. Habár...

Na, szóval ez egy réteges könyv. A rétegek a következők:

1.) Alapszinten egy mocskos, satanista, ki-kúrhatok-meg, kit-szophatok-le, mit-szívhatok-el csávó marhasága. Egy nudli önéletrajza, akiből sztárt csináltak a nyomorult lelkű amerikai balfaszok.

2.) A következő szinten meg lehet állapítani, hogy MM egy sanyarú gyerekkort maga mögött hagyott, lelkileg önhibáján kívül eltorzult, szerencsétlen emberke, aki a saját gyengeségét mindenféle didi-agresszivi dolgokkal próbálja leplezni.

3.) A harmadik, és legutolsó szinten - amit eléggé nehéz észrevenni, de azért ott van - kiderül, hogy ez az egész MM jelenség a mocsokkal, a droggal, a szexszel, a rocknak hazudott szar zenével együtt nem más, mint egy k* nagy átverés része. Itt mindent előre megkomponáltak, itt minden kapcsolható árucikket előre megterveztek. Még annak is komoly (üzleti!) jelentősége van, ha MM köp egyet a színpadon. Vagyis: a marketing gépezet már megint bedarálja a fogyasztókat, de rafináltan ám, mert közben elhiteti velük, hogy lázadnak - éppen a fogyasztói társadalom, az álszent kereszténység, vagy a marketing gépezet és minden velejárója ellen.

Na jó. Letettem, nem bántom. MM szaralak, viszont a könyv érdekes - a felsorolt 3 szint valamelyike mindenkit megérint. 18 alattiaknak és kispapoknak nem igazán ajánlom. Figyelem! Súlyos lélek- és ízléstorzítás esélye áll fenn! :)

(Azok, akik marketinggel foglalkoznak, mondjuk úgy: üzletszerűen, olvassák el! Tanulni fognak belőle.)

Magyar címe? Még nem tudom, mi lesz.

Az MM könyv fordítás közben (már megint) rájöttem arra, hogy kincsek hevernek/állnak/ülnek előttem. Olyan kincsek, amik csak arra várnak, hogy felvegyem őket, letörölgessem őket, és szeressem őket; olyan kincsek, amik szeretni fognak, melengetni vagy éppen hűteni, amik nem akarnak mást, csak azt, hogy észrevegyék őket. Kincsek, amiket jó emberek hoztak létre.

"Jó emberek kincsei" VS. "a Marilyn Mansonhoz és a tucc-tucc-hoz hasonló tudatsorvasztó árucikkek". Jaj nekem, most melyiket válasszam? Jaj, most melyik úton induljak el? Fogadjam el a birka szerepét, és hagyjam, hogy a juhász terelgessen, de közben vigyázzon is rám? Vagy: legyek magányos... nem, nem farkas, inkább... mosómedve, ürge, hörcsög, őz, sün, mókus, gyík, mindegy, valami olyasmi, aminek önmagát kell megvédenie, önmagáról kell gondoskodnia, de nem is terelgeti őt senki? Jaj, most mit tegyek, mit tegyek?

Oké, ez poén volt, annak is rossz. Aki akar, nyelje be az előre gyártott gondolatokat, válasszon a menüről, amit eléje tesznek. Én inkább keresek magamnak valami mást, valamit, ami... Oké. Talán ezek sem egyediek, nem különlegesek, de legalább... Őszinték? Talán. Mindenesetre olyanok, hogy ha beléjük harapok, nem marketingízű fűrészpor kerül a számba.

Anyám emlékére

Ennek igazság szerint itt nem lenne helye, de ennyit engedjetek meg nekem...

http://sonofmorningstar.blogspot.com/2008/01/anym-emlkre.html

Next Day

http://www.nextday.hu/news.php

{{{ it's a stub}}}




{fotó: Zita}

Magor

{{{ it's a stub...}}}

Totem

Valamikor a '90-es évek elején viszonylag sokat jártam kis klubokba: párszor megfordultam a Geronimóban, az E-klubban, meg egy pincehelyiségben a Vágóhíd utcánál, meg a Golgota téri {erről jut eszembe: a nyócker tele van Koponyahegy terekkel: Golgota, Kálvária...} akármilyen színű Lyukban, meg Óbudán, valami diszkószerűségben, meg... Nem emlékszem. Sok volt. Általában a Harley-Davidson Band koncertjeire mentem, de hallottam párszor a Codát {ők főleg Zeppelint játszottak, és az énekesük félelmetesen jó volt}, meg... Nem emlékszem. Most. Majd talán eszembe jut egyszer.

{fotó: Kryss}

Aztán ez is elmúlt, és mostanában, 3-4 éve jobbára csak Kowa zenekarainak koncertjein voltam: Mantra, Black-Out, és persze a Vega. Na meg 2 Plant, meg Sziget, meg mondjuk 69 Eyes. (Őket egy időben szerettem, de aztán, a 2005-ös, Szigetes koncertjük után megutáltam őket; valahogy nem tetszik, ha egy zenekar, egy nyomorult kis balfasz énekes olyan kurva nagy sztárnak képzeli magát, hogy rendszeresen és simán le-motherfuckerezi a közönségét. Alázat, baszd meg, erről még nem hallottál, finn köcsög? Ha másért nem talán azért, mert belőlük élsz. Persze a sok kis magyar művámpír ezt nem vette annyira zokon, mint mondjuk én - hiába, na, nem értem egészen ezt a gót feelinget... Pozőr banda.)

Na, szóval Kowa, és Holdudvara. A Fezenben, Fehérváron beszélgettünk egy kicsit a sráccal, Frankyvel, aki akkor és ott éppen sofőrként volt jelen a Vega mellett. Egyetlen szóval se mondta, hogy játszott pár zenekarban (pld: Jesse James Bandája), és hogy van egy új bandája, a Totem. Erre úgy kellett rájönnöm, hogy az egyik "Vegás lány", Kryss szólt, hogy Franky együttesének koncertje lesz. Mikor is? Dec. 30. Ráday Kupola.

Oké. A Ráday Kupola itt van a Nagyvárad téren, nyóckeres lakásunktól gyalog kb. 10 perc, belefér, idővel sincs gond, már úgyis besokalltam a melótól (már megint), hát rajta. Kezdés 21.00-kor. Negyed tíz után el is indultam (Kryss, Anita és Zita már korábban mentek, szokás szerint fotózni akartak), mert tudom, hogy a bandák úgyse kezdenek pontosan - főleg nem az ilyen southern rockos, motoros rockos csapatok.

Kifizettem a kőkemény 300,-Ft belépőt, és bementem. Kis színpad, kis klub, 40-50 fős közönség, a Totem már a színpadon. Úgy elsőre, ránézésre is tetszettek, semmi műmájerkedés, semmi smink :) , egyszerű, motorosnak látszó srácok nyomták azt a zenét, ami mindig is jobban tetszett bármi másnál: szimplának tűnő, de riffekkel színezett, erősen ütem (dob+basszus) centrikus dolog, amibe időnként, szinte már előre meghatározható helyeken belehasít a gitár - ami egyébként kissé Jimi Hendrixes beütésű wahwah-ozással szólt.

Az énekes (Olyware - Olivér) erős ember: a hangja is az, meg ő is - egyfolytában járkált, zsinórnélküli mikrofonnal a kezében, megcsinálta a poént, amit már rég láttam: a színpaddal szemben állva énekelt, úgy hallgatta a többieket és magát. Minden szinten profi a srác.

A gitáros (Eddie) valódi southern rockos, dirty rockos fazon, látszik rajta, hogy megjárta már a hadak útját, de ami sokkal fontosabb: hallatszik rajta, hogy nem tegnap kezdett pöntyögni a hangszerén. (Állatira ismerős volt a játéka, a hangzása; ez nagy szó, mert a magyar gitárosok közül Tátrai Tibusz, Tóth Ráres, és az ő gitározását ismerem meg első hallásra, a többiek valahogy egyformák. Próbáltuk összerakni, hol is hallottam már annak idején, 15-17 évvel ezelőtt. Nem sikerült megfejteni a dolgot, de nem számít.)

A dobos (Ramon) feszes és cines, és nagyon szétvágja az ember vastagbelét a ritmusaival. A basszusgitáros? Na jó. Róla inkább semmit, mert ő Franky, a haverom. :) De nem, ez így nem jó. Mégis valamit.

Franky színpadi megjelenését nézve, a játékát hallgatva egyetlen kifejezés jutott eszembe: Őszinte Kőkemény Rock'n'Roll. Ennyi. Nagyon a helyén van mindennel, de ez a Jesse James Bandája után szinte természetes is - ott is valami olyasmit produkált, amitől leesett a maradék hajam is.

Ja igen, a Lány. Imola (ha jól értettem a nevét; ha nem: bocs!). Róla (bocs, de nem tudom máshoz hasonlítani) Tóth Reni jutott eszembe, aki annak idején a HD Bandben, mostanában pedig a Kormoránban énekel. (A Kormorán két szőke csaja közül ő az, akinek göndörebb, vagy mit tudom én, milyenebb a haja.) Erős hang, nagyon ott van mindennel, a külseje meg olyan... rock-amazon, vagy mit tudom én, micsoda, de az tuti, hogy lejön róla: vér-nő (vérbeli nő, pontosan olyan, amilyennek egy nőnek lennie kell). Csak egy dologra szeretném felhívni a figyelmét: ne kezdjen énekelni a tehetségkutató versenyek sztárocskái előtt, mert félő, hogy azok összeszarják magukat az irigységtől. Neveket nem akarnék említeni, de simán fel lehetne sorolni négy-öt-hat nye-nye-nye tündérkét, aki sehol sincs ehhez a lányhoz.

És simán fel lehetne sorolni néhány 1-2-sok lemezzel rendelkező együttest, amely... Hagyjuk. Amióta a zene világát úgy szokták emlegetni, hogy "zeneipar", azóta lófaszt se számít a tehetség, a belül lobogó tűz, a pozitív energiák tömege - a Beatles és a Stones még azt énekelte, hogy "je-je-je", most viszont a bandák többsége azt nyüszíti, hogy "lé-lé-lé". Persze, kalácsra mindig kell pénz, de azért néha megállhatnának már a Nagytekintélyű Döntnökök, és legalább pár tényleg jó zenésznek/együttesnek is esélyt, lehetőséget adhatnának. Talán nem lenne ennyire szar a kínálat, mint így.

Négy férfias férfi, és egy abszolút nőies, kemény nő nyomta a totálisan férfias, kemény zenét, de nem a "nyúúú-nyúúú-nyúúú-nyúúúzzuk a gitárt, hátha nem veszik észre, hogy üresek vagyunk" című metált, trasht, lószart, hanem azt, amit nem lehet másnak nevezni, csakis ROCK AND ROLL-nak - így, csupa nagybetűvel. Kihez lehetne őket hasonlítani? Mondjuk Zakk Wylde-hoz, a Black Label Society-hez, az Alabama Thunderpussyhoz, vagy esetleg a csicsától-flittertől mentes Z.Z. Tophoz, vagy egy modernizált Steppenwolfhoz (tudjátok, ők nyomták eredetileg, pld. a "Szelíd Motorosok" c. filmben azt, hogy "Born to Be Wild").

A legfontosabb:

http://www.totemrockband.com/

Itt találjátok meg őket. Az biztos, hogy ezek után nézni fogom, hol lépnek fel, mert ha őket hallom, akkor... Akkor visszaröppenek vagy 15 évet az időben, és megint elfog az az érzés, ami annak idején a Geronimóban, meg a többi helyen. És mi van azzal, aki nem akar sehova röpködni? Ne röpködjön. Viszont ő is meghallgathatja a Totemet, mert érdemes. Nagyon, nagyon, nagyon érdemes!

Bízom benne, hogy előbb-utóbb megkapják azt az ismertséget/elismerést, akármit, ami már most lazán kijárna nekik.

Mi is ez a "CsillagMagvak"?

Az elmúlt néhány hónapban megismertem pár zenekart, akiket jónak tartok. A lehetőségeimhez mérten megpróbálok segíteni nekik abban, hogy ismertté váljanak: írok róluk, megmutatom a zenéjüket újságíróknak, médiásoknak, koncertszervezőknek, lemezkiadóknak, menő zenekaroknak - akinek csak lehet, akinek csak érdemes.

Aztán itt vannak azok a kezdő, ma még amatőrnek számító írók, fordítók és képzőművészek is, akik több figyelmet érdemelnek annál, amit jelen pillanatban megkapnak. Az ő munkáikra is megpróbálom felhívni az "illetékesek" figyelmét.

De addig is, míg a mások által írt cikkek (készített riportok) megjelennek, elindítom ezt a "CsillagMagvak" című blogot. Eredetileg a "StarSeeds" címet akartam használni (angolul ez a kifejezés valahogy jobban mutat), de az már foglalt.

Tehát, mire is lehet számítani itt, a közeljövőben (néhány napon belül)?

a.) Bemutatom a Next Day nevű zenekart.

b.) Bemutatom a Magor nevű zenekart.

c.) Bemutatom Filip Gyuri új formációját, a Soundtrack nevű zenekart, és azt a projektet, ami ehhez kapcsolódik.

d.) Bemutatom Kowalsky festményeit - ő zenésznek, előadóművésznek már vérprofi, írónak simán profi, és a festményei is nagyon jók, de ezeket még kevesen ismerik.

e.) Bemutatom Szabó Dávid írásait. Majd döbbentek jó nagyokat, ha olvassátok.

És még sok minden.

Fontos!!!!

Mivel a kommentek ennél a blogformánál nem mindig jönnek át, arra kérlek benneteket, hogy az esetleges hozzászólásotokat a csillagmagvak@gmail.com címre küldjétek el. {Vigyázat, lehet, hogy a hozzászólást közzéteszem! :) }

Erre a címre küldhetitek el saját írásaitokat/képeiteket/zenéteket is.

Ha nincs semmi saját dolgotok, de megtetszik nektek valakinek az írása/zenéje/képe (csak amatőrökről és kezdőkről lehet szó!), ugyanerre a címre küldhetitek el az információkat.