Háló VII --- Kulturpart.hu
http://www.kulturpart.hu/index.php
Hiába, na, mindenről én se tudhatok ! Fogalmam sem volt arról, hogy létezik ilyen lap, de aztán jött Kriszta, aki… üzlettársam? Valami ilyesmi. Mindenesetre ő foglalkozik a japán füstölőkkel (http://japanfustolo.hu/htm_hu/eredet.php ), és az ő barátnője Mónika, aki ezt a riportot készítette Kowával. Big Daddy is jelen volt, szerintem vele is készült valamilyen beszélgetés, de egyelőre csak ez van meg.
http://www.kulturpart.hu/index.php?menu=33&rov=&blog=4&bpost=145
Az arcnélküli kappanhang az enyém. A személyemre vonatkozó részleteket kéretik nem meghallani. Mondjuk azért, mert nem vagyok bazári majom, és kurvára nem érdekel a fényezés, meg mondjuk azért is, mert ebben a rövidke riportocskában nem a személyek a fontosak, hanem az, amit az előző hat, „Háló” című írásomban ki akartam hangsúlyozni: ha érzed, hogy ott van benned a tűz, akkor tápláld, hadd lobogjon, és ha kiderül, hogy egyedül mégsem tudsz teremteni, alkotni, akkor legalább arra használd a lángokat, hogy letisztítod velük mások előtt az utat. Vagy valami ilyesmi. Aki akarja, az úgyis érti. Aki meg nem akarja, annak hiába magyarázom.
2008. február 24., vasárnap
Háló VI. - Filip Gyuri
Háló VI --- Filip Gyuri
Valamikor ’92, ’93 táján, amikor éppen Hunter S. Thompson „Hell’s Angels” c. könyvét próbáltam kiadatni (azóta megjelent, de semmi közöm hozzá; „köszönet” egy bizonyos irodalmi ügynökségnek, amitől kértem, hogy szerezzék meg a jogokat és az olvasópéldányt; meg is szerezték, aztán odaadták valaki másnak – havernak? rokonnak? már nem számít), eljutottam az akkor egyetlen Harley-Davidson boltba, szponzorálás ügyében, mert hogy kihez menjek pénzért, ha nem éppen oda? És ott ismertem meg Gyurit meg Csöbi Gabit. Gyuri akkor már régen zenélt, Harley Davidson Band, meg előtte (azt hiszem) volt egy Radics Béla emléklemez is, amin ő énekelt és szájharmonikázott. Csöbi Gabi? Ő akkoriban szimplán eladó volt.
Akkoriban a ma már multimilliárdossá fejlődött F.P. alkalmazottja voltam, egy nyalókás cégnél dolgoztam, és ott melózott az Ági is. Áginak angolul kellett tanulnia, a meló miatt, a férjének is, és jött a flash, hogy hoppá, tartsuk náluk az órákat, én leszek a tanár, de jön még két srác: a Gyuri, meg a Gabi.
Gabi akkoriban kezdett tetoválni, először a Keletinél, az első szalonban, a Manónál dolgozott; az én kezemre is ő varrta rá (kurva mélyen, szokott is viszketni), hogy „om mani peme hum”, aztán kiment Amerikába, és ott él, és tetovál, és kurva jó neki.
Az angolos csapat aztán eljárt Gyuri meg a HD Band koncertjeire. Kis klubok, Geronimo, E-klub, ami akkoriban költözött a Népligetbe. Egyszer valami Black-Out volt az előzenekara… Egyszer meg valami Gengszter Zoltánnal lépett fel egy műsorban… Akkor még nem sejtettük, mi lesz belőlük.
Gyuri gitárosa Tóth Ráres volt, aki nagyon tudott, de mivel a zenélésből nem bírt megélni, a karácsonyi vásárokon meg máskor is, mindenféle hámozó és vágó és teleshopos izéket árult. A HD Band énekese Tóth Reni volt (aki nem rokona Ráresnek), aki azóta a Kormoránban énekel. Róla sokáig azt hittem, hogy eltűnt, feladta, sajnáltam is rendesen, mert nagyon jó hangja volt, meg kisugárzása – aztán véletlenül rátaláltam a Kormorán honlapjára – egyébként nem nagyon hallgatok ilyesmit – és megörültem, hogy jé, a Reni! (Akkoriban tetováltatott egy lófejet a vállára – imádta a lovakat.)
A dobos nevére nem emlékszem. Bocs.
Szóval, járkáltunk a koncertekre, és megvettem legalább 5 példányban mind a 2 kazettát, ami megjelent, aztán jött egy CD, de akkor már nem lógtunk együtt a Gyurival, abból adott egy példányt. A zene jó volt. Így, egyszerűen: jó. Gyuri pedig mindig közel állt hozzám, már csak azért is, mert pár nap eltéréssel egyidősek vagyunk. Meg azért, mert mindig is ott lobogott benne az a tűz, amit mindenkinél, minden helyzetben nagyra értékelek. Benne van az a belső kényszer, ami feszít, ami kreativitásra ösztönzi az embert. Teremtésre. Alkotásra. És benne van minden emberi gyengeség, emberi erősség, emberi tulajdonság, emberi érzés – és ezeket olyan szinten képes zenébe, szövegbe fogalmazni, mint csak a legnagyobbak.
Gyuri (ahogy a Kapitány is) számomra mindig is a tipikus magyar tehetség mintapéldánya volt. Tud valamit, világszínvonalon, de itt, ebben az országban, ahol tehetség-túltermelési-válság van, kisebb csoda kellene ahhoz, hogy ez a bizonyos „valami” eljusson a közönséghez.
Kérdés: miért kell eljutniuk az ilyen produktumoknak a közönséghez?
A válasz kurva egyszerű: azért, mert minden embernek szüksége van arra a szórakozásra, arra az erőre, arra az útmutatásra, arra a pluszra, amit a jó zenék, könyvek, versek, képek adhatnak.
Kérdés: miért ne érjük be az egész világon elismert sztárokkal/alkotásokkal?
Válasz: azért, mert az nem a mienk. Ez magyar. Ezek a dolgok a mi problémáinkkal, a mi örömeinkkel foglalkoznak. Ezek az emberek a mi érzéseinket fogalmazzák meg, hiszen közöttünk élnek. Meg különben is: mi akarsz lenni? Another brick in the Wall? A lelki/szellemi uniformizálódást csakis úgy lehet elkerülni, hogy mindenki veszi a fáradságot, és megkeresi magának azt a produktumot, amit személyre szabottnak tart. Nem az embernek (közönségnek) kell idomulnia az alkotásokhoz (a sztárokhoz); az embernek (közönségnek) az a feladata, hogy megkeresi a hozzá legközelebb álló alkotást (sztárt). Ez mondjuk némi utánajárást feltételez, de megéri. Még mindig jobb, mint felvenni az egyenarcot, és kijelenteni magunkról, hogy ezt és ezt szeretjük.
Egyéniségek vannak. A kreatív, teremtő emberek között mindenképpen. Sajnos a befogadó oldalon egyre kevesebben vannak azok, akik hajlandóak lennének vállalni saját egyéniségüket. Márpedig ha nincs befogadó oldal, akkor előbb-utóbb a kreatívok is feladják a hiábavaló szélmalomharcot. Ha pedig ők feladják – az a szellemi/lelki megsemmisüléssel azonos.
Sokáig azt hittem, hogy Gyuri is feladta. Az évek során párszor összefutottunk, aztán sokáig semmit sem tudtunk egymásról. Aztán az iwiw-en megtaláltuk egymást, azóta ismét találkoztunk, beszélgettünk párszor, és…
Ez nem számít.
A lényeg itt van: http://www.soundtrack.hu/
Mert hogy Gyuri nem adta fel. Ő, az örök idealista, még mindig hisz abban, hogy sikerül megakadályoznia az uniformizálódást; ő még mindig nem tett le arról, hogy kifejezze, mások elé tegye mindazt, ami benne lejátszódik. Érzéseket. Hangulatokat. Fájdalmakat. Örömöket. Lendületet.
Az olyanok nélkül, mint Gyuri, sokkal, sokkal szegényebb lenne ez a világ.
Háló IV. - Magor
Háló IV --- Magor
Talán feltűnt, hogy az utóbbi néhány bejegyzésem címe „Háló”. Ennek nagyon egyszerű oka van: mint mindenki más, én is egy bizonyos, viszonylag könnyen behatárolható körön belül mozgok, és a pontok, amelyek ezen a körön, vagy ezen belül találhatók, szálakkal kötődnek egymáshoz. Nem mindegyik kötődik valamennyihez, de sok között felfedezhető valamiféle kapcsolat. Ez alkotja a hálót, az én hálómat – de ez is triviális dolog, mert mindenki másnál fellelhető.
Régi adósságom, hogy írjak az élet-köröm egyik eleméről, a Magorról.
Mint majdnem minden esetben, a sztori itt is úgy kezdődik, hogy: „…s kezdetben valá a Vega, s valá Kowa…” Hiába, na, mostanában majdnem minden zenészekkel kapcsolatos élményem ehhez a zenekarhoz, és ehhez az emberhez kötődik (akit büszkén vallhatok barátomnak). A Magor esetében ez úgy történt, hogy láttam én azt a srácot, a technikust vagy micsodát a Vega körül, láttam többször is, de semmi kapcsolat. Aztán 2007 augusztusában, amikor éppen Tatán töltöttem évi rendes (2 napos) szabadságomat, a Vega éppen ott lépett fel. Telefonáltam Gergőnek, hogy ha eltévednek, szóljanak, mert a tábor, ahol játszaniuk kell, egy erdő közepén van, nehezen találnák meg, én meg tudom, hol kell lekanyarodniuk. Oké. Leszakadt az ég (vihar volt), aztán felhív valaki, hogy hova menjenek, itt és itt vannak. Ez a valaki Gaga volt. A párbeszéd lényege:
Én: Gyertek tovább a benzinkúttól, úgy ötven métert, ott fogok állni az út szélén.
Gaga: Oké.
Tíz perccel később.
Gaga: Itt állunk, de nem látunk.
Én: Gurulj még 20 métert, itt integetek.
Nagyjából ezzel kezdődött a párbeszéd köztem, és Gaga között. Aztán a dolog odáig fajult, hogy elárulta: neki is van ám egy zenekara, de mást játszanak, mint a Vega. Oké. Mit? Kaptam tőle egy CD-t. Köszi. Ezután kb. három napig bele se tudtam hallgatni, annyi melóm volt. Aztán totál kibuktam valamin, de szokás szerint felszívtam magam, és amikor hazajöttem, már ezt közöltem Andival: „Átvágtak, már megint, de nem adom meg nekik azt az örömöt, hogy feladom; ha másra nem, akkor a túlélésre játszunk.” (Ezt most üzletileg stb. kell érteni.)
Aztán válogattam a zenék között, de egyik se passzolt ehhez a hangulathoz; a kezembe került a Gagától kapott CD; betettem, és:
Túlélő vagyok, nem áldozat!
Hoppá. Mi van? Ezek belelátnak a fejembe?
Talán azért tetszett meg elsőre a Magor pár dala (csak ennyit kaptam a CD-n), mert jókor, jó helyen, jó hangulatban jutott el hozzám. (A „jó” nem a legjobb szó, inkább: „megfelelő”, „alkalmas”, „passzoló” stb.) Akkor és ott úgy éreztem magam, mint valami energiavámpír: dőlt belém az erő, amit napközben kiszívtak belőlem, lassanként megint önmagam lettem, és igen, már megint egy hangterápia segített rajtam.
Ebben az esetben a Magor.
Mi tetszik bennük azon kívül, hogy sugározzák az erőt? Nem is tudom. Jó a nevük. Erre sok mindent fel lehet építeni; akár politikailag áthallásos dolgokat is. Egy ilyen névvel el lehet vinni a témaválasztást a Hunoros-Magoros, ősmagyaros témák felé (valami olyasmire gondolok, mint az ősmagyar mondakör alapján megírt fantasy regények, persze minőségileg sokkal jobb dologra); ez a név őszinteséget, nyíltságot, ugyanakkor keménységet sugároz. Keménységet, de nem cél nélküli brutalitást. Őszinteséget és nyíltságot, ami ebben az esetben semmiképpen sem fog lelkizős önsajnálatba fulladni.
Amit az iménti pár sorban a névről írtam, az gyakorlatilag igaz a zenére és a szövegekre is. Van olyan dal, amiről alapból a My Dying Bride jutott eszembe – szerencsére a Magornál csupán az intro szerepét tölti be az a hangzás, amire az M.D.B. egész lemezeket alapozott. Van olyan dal, amiről az általam csak „szpídek”-nek nevezett speed-, death-, trash- és doom metal zenekarok jutottak eszembe. Ezeknek a nevét általában meg se jegyzem, ugyanis egy kaptafára készülnek a dalok. A Magornál ez is másképpen van: itt ezek a sablonok és riffek csupán aláfestésként szolgálnak ahhoz a komplex egészhez, amit létrehoznak. Ha mondjuk az M.D.B. a sárga, a szpídek meg a kék, a Magor pedig képet fest, akkor elmondható róla, hogy a sárga és a kék festéket is jól alkalmazza, de a végeredmény, a kész kép se nem dominánsan sárga, se nem túlzóan kék. Olyan… Kép. Amire jó ránézni. Oké, ez most képzavar. Amit jó hallgatni.
És még egy apróság. Gyakran előfordul velem, hogy nagyon jól be tudok aludni a szpídeken. Sőt, utoljára Zakk Wylde „Alcohol Fueled Brewtality” című koncertlemezén is nagyon jót „meditáltam”. Van egy pont, amikor a keménykedés már monotonitásba hajlik. (Ezt a hibát én is elkövettem egy bizonyos lövöldözős PC-s játékhoz írt könyvem 2. részében: az elején felvittem a hangulatot és az izgalmi fokot a csúcsra; a könyv bármelyik jelenete lehetne csúcsjelenet valami másik sztoriban, így viszont már túl sok a jóból, és ezért unalmassá válik az egész.) Na, a Magor nem követi el ezt a hibát. A váltásoknak köszönhetően megvan az a közel szinuszos hullámzás, amivel minden jó zenét, sztorit, filmet jellemezni lehet.
Már csak az a kérdést, hogy ez a kezdeti lendület meddig tart, és hová juttatja a zenekart. Meglátjuk.
A dalokat és a zenekarra vonatkozó információkat itt: http://www.magorzenekar.hu/ találjátok meg.
Talán feltűnt, hogy az utóbbi néhány bejegyzésem címe „Háló”. Ennek nagyon egyszerű oka van: mint mindenki más, én is egy bizonyos, viszonylag könnyen behatárolható körön belül mozgok, és a pontok, amelyek ezen a körön, vagy ezen belül találhatók, szálakkal kötődnek egymáshoz. Nem mindegyik kötődik valamennyihez, de sok között felfedezhető valamiféle kapcsolat. Ez alkotja a hálót, az én hálómat – de ez is triviális dolog, mert mindenki másnál fellelhető.
Régi adósságom, hogy írjak az élet-köröm egyik eleméről, a Magorról.
Mint majdnem minden esetben, a sztori itt is úgy kezdődik, hogy: „…s kezdetben valá a Vega, s valá Kowa…” Hiába, na, mostanában majdnem minden zenészekkel kapcsolatos élményem ehhez a zenekarhoz, és ehhez az emberhez kötődik (akit büszkén vallhatok barátomnak). A Magor esetében ez úgy történt, hogy láttam én azt a srácot, a technikust vagy micsodát a Vega körül, láttam többször is, de semmi kapcsolat. Aztán 2007 augusztusában, amikor éppen Tatán töltöttem évi rendes (2 napos) szabadságomat, a Vega éppen ott lépett fel. Telefonáltam Gergőnek, hogy ha eltévednek, szóljanak, mert a tábor, ahol játszaniuk kell, egy erdő közepén van, nehezen találnák meg, én meg tudom, hol kell lekanyarodniuk. Oké. Leszakadt az ég (vihar volt), aztán felhív valaki, hogy hova menjenek, itt és itt vannak. Ez a valaki Gaga volt. A párbeszéd lényege:
Én: Gyertek tovább a benzinkúttól, úgy ötven métert, ott fogok állni az út szélén.
Gaga: Oké.
Tíz perccel később.
Gaga: Itt állunk, de nem látunk.
Én: Gurulj még 20 métert, itt integetek.
Nagyjából ezzel kezdődött a párbeszéd köztem, és Gaga között. Aztán a dolog odáig fajult, hogy elárulta: neki is van ám egy zenekara, de mást játszanak, mint a Vega. Oké. Mit? Kaptam tőle egy CD-t. Köszi. Ezután kb. három napig bele se tudtam hallgatni, annyi melóm volt. Aztán totál kibuktam valamin, de szokás szerint felszívtam magam, és amikor hazajöttem, már ezt közöltem Andival: „Átvágtak, már megint, de nem adom meg nekik azt az örömöt, hogy feladom; ha másra nem, akkor a túlélésre játszunk.” (Ezt most üzletileg stb. kell érteni.)
Aztán válogattam a zenék között, de egyik se passzolt ehhez a hangulathoz; a kezembe került a Gagától kapott CD; betettem, és:
Túlélő vagyok, nem áldozat!
Hoppá. Mi van? Ezek belelátnak a fejembe?
Talán azért tetszett meg elsőre a Magor pár dala (csak ennyit kaptam a CD-n), mert jókor, jó helyen, jó hangulatban jutott el hozzám. (A „jó” nem a legjobb szó, inkább: „megfelelő”, „alkalmas”, „passzoló” stb.) Akkor és ott úgy éreztem magam, mint valami energiavámpír: dőlt belém az erő, amit napközben kiszívtak belőlem, lassanként megint önmagam lettem, és igen, már megint egy hangterápia segített rajtam.
Ebben az esetben a Magor.
Mi tetszik bennük azon kívül, hogy sugározzák az erőt? Nem is tudom. Jó a nevük. Erre sok mindent fel lehet építeni; akár politikailag áthallásos dolgokat is. Egy ilyen névvel el lehet vinni a témaválasztást a Hunoros-Magoros, ősmagyaros témák felé (valami olyasmire gondolok, mint az ősmagyar mondakör alapján megírt fantasy regények, persze minőségileg sokkal jobb dologra); ez a név őszinteséget, nyíltságot, ugyanakkor keménységet sugároz. Keménységet, de nem cél nélküli brutalitást. Őszinteséget és nyíltságot, ami ebben az esetben semmiképpen sem fog lelkizős önsajnálatba fulladni.
Amit az iménti pár sorban a névről írtam, az gyakorlatilag igaz a zenére és a szövegekre is. Van olyan dal, amiről alapból a My Dying Bride jutott eszembe – szerencsére a Magornál csupán az intro szerepét tölti be az a hangzás, amire az M.D.B. egész lemezeket alapozott. Van olyan dal, amiről az általam csak „szpídek”-nek nevezett speed-, death-, trash- és doom metal zenekarok jutottak eszembe. Ezeknek a nevét általában meg se jegyzem, ugyanis egy kaptafára készülnek a dalok. A Magornál ez is másképpen van: itt ezek a sablonok és riffek csupán aláfestésként szolgálnak ahhoz a komplex egészhez, amit létrehoznak. Ha mondjuk az M.D.B. a sárga, a szpídek meg a kék, a Magor pedig képet fest, akkor elmondható róla, hogy a sárga és a kék festéket is jól alkalmazza, de a végeredmény, a kész kép se nem dominánsan sárga, se nem túlzóan kék. Olyan… Kép. Amire jó ránézni. Oké, ez most képzavar. Amit jó hallgatni.
És még egy apróság. Gyakran előfordul velem, hogy nagyon jól be tudok aludni a szpídeken. Sőt, utoljára Zakk Wylde „Alcohol Fueled Brewtality” című koncertlemezén is nagyon jót „meditáltam”. Van egy pont, amikor a keménykedés már monotonitásba hajlik. (Ezt a hibát én is elkövettem egy bizonyos lövöldözős PC-s játékhoz írt könyvem 2. részében: az elején felvittem a hangulatot és az izgalmi fokot a csúcsra; a könyv bármelyik jelenete lehetne csúcsjelenet valami másik sztoriban, így viszont már túl sok a jóból, és ezért unalmassá válik az egész.) Na, a Magor nem követi el ezt a hibát. A váltásoknak köszönhetően megvan az a közel szinuszos hullámzás, amivel minden jó zenét, sztorit, filmet jellemezni lehet.
Már csak az a kérdést, hogy ez a kezdeti lendület meddig tart, és hová juttatja a zenekart. Meglátjuk.
A dalokat és a zenekarra vonatkozó információkat itt: http://www.magorzenekar.hu/ találjátok meg.
Háló III. - Next Day
Háló III --- Next Day
http://nextday.hu/news.php
Hónapok óta halogatom ennek a cikknek a megírását. Ennek több oka van:
1.) szeretem, amit ezek a srácok képviselnek;
2.) tetszik, ahogy hozzáállnak ahhoz, amit csinálnak;
3.) el kellett telnie egy kis időnek, míg megszerettem a zenéjüket.
A 3.) megállapítás tűnhet a legfurcsábbnak. Erről is mindjárt, de először inkább arról, hogyan ismertem meg őket. 2007 szeptember elején volt egy Vega-tábor, a Kowalsky meg a Vega zenekar tábora, a Csattogó-völgyben. A hely alapból szép, minden oké – lett volna, ha nem fogunk ki éppen egy megfagyós időjárást. (Magáról a táborról már írtam párszor, ezt most lapozzuk.) Első este (péntek) Kowáék nem lehettek jelen a táborban – hiába, na, a nagyság átka, azon az estén két helyen is felléptek, kb. hajnalban, már majdnem világosban érkeztek meg a tábor területére. Viszont nem hagytak minket élő zene nélkül: az esti koncerten fellépett Mátyás Attila Band-je, Jamie Winchester, de előttük még a „komádi srácok”, vagyis a Next Day.
Ott álltunk a büfé előtt, és odaszól valaki (technikus talán?) egy copfos srácnak, hogy: „Nem teszel szőnyeget a szerelésed alá? Csúszik a parkett.” Mire a dobos: „Á, nem érdekes, ahogy én püfölök, úgyis csúszkál az egész.” Na, ez a hozzáállás rögtön megtetszett. Laza.
Valamivel később elkezdődött a Next Day koncertje. Belehallgattam, és gyorsan megállapítottam, hogy ez a neo-punk és az úgynevezett „college rock” olyan egyvelege, ami nekem túl gyors, túl lendületes, túl fiatalos, túl… pezsgő. Na nem arról van szó, hogy nekem csak a lassú bluesok, vagy az operettek, vagy ilyesmik jönnek be. Zakk Wylde isten, a Zep örök isten, a Tool is rendben van, mostanában a Linkin Park (egy száma) is tetszik, és Mátyás Attila meg a Cult új anyagát is lehallgattam már a CD-ről. Meg persze a KGB… Nem vagyok annyira vén, hogy ne bírja a szívem-májam a ritmust és a sebességet, de a Next Day zenéje valahogy… Nem tudom. Hiányzott hozzá a hangulatom. Vagyis… Nem hiányzott, inkább ismeretlen volt számomra. Máshoz vagyok szokva, na, ez a helyzet. Vannak fílingek, vannak érzések, amelyek idegenek tőlem – egyszerűen azért, mert sosem voltam abban a közegben, ahol ezek dominálnak. És hiába kezdtem 38 évesen egy újabb főiskolát (amit most halasztok, már második féléve, az utolsó év előtt), valahogy ez a friss, lendületes, húsz év körüli hangulat már nem az enyém.
Viszont! A Next Daynek nem is az a szándéka, hogy az őszülő szakállú apukáknak zenéljen – ők az őszülő szakállú apukák gyerekeinek zenélnek – azoknak a tizen-huszonéveseknek, akikben ott van az a pezsgés, ami bennük is létezik. Ez egészen biztos, mert már a Vega-táborban látszott, hogy az említett korosztály jelenlévő képviselőinek nagyon is bejön a zene.
Az meg már csak hab a tortán, hogy a srácok, miután „lenyomták” a blokkjukat, szépen kivonultak, és beálltak a büfé elé fagyoskodni; megközelíthető emberek voltak, nem játszották az agyukat. (Most persze meg lehetne kérdezni, hogy mire is játszanák magukat, hiszen… Hiszen? Sorolhatnám azokat az önjelölt sztárocskákat, akik egy-két alkalommal fellépnek valami színpadon, tévében, tehetségkutató versenyen, vagy Fásy-mulatóban, és máris übermenőnek képzelik magukat. Sorolhatnám, de nem sorolom.) A Next Day srácok nem játszották meg magukat. Olyanok voltak, mint azok, akiknek zenéltek. Együtt fagyoskodtak a többiekkel, együtt poénkodtak, ittak velük, együtt hallgatták Mátyás Attila és Jamie koncertjét; együtt várták a többiekkel Kowáékat.
Aztán másnap… De erről is írtam már a tábori beszámolóban.
Aztán… Komádi. Erről meg itt írtam:
Aztán… 2008 jan. 28, Bp, Morrison’s 2, Vega koncert. Ott, attól a bizonyos „copfos sráctól” sikerült szereznem egy Next Day demo CD-t. És hazajöttem, és meghallgattam, de most úgy, hogy próbáltam megfeledkezni a koromról, próbáltam beleélni magam a „college rock”-ba. Többé-kevésbé sikerült. Inkább többé, mint kevésbé. (Ez volt az a pont, amikor megszerettem a zenéjüket.)
A dalokat megtalálhatjátok a fenti linken.
Véleményt is alkothattok róluk. Én is kialakítottam a saját véleményemet, amiben nem az a lényeg, hogy mit gondolok a zenei megoldásokról, a technikáról stb. A legfontosabbnak azt tartom, hogy ezek a srácok összeálltak, zenélgettek, aztán rájöttek, hogy ezt komolyabban is lehet csinálni. És itt most megint csak nem az anyagi/erkölcsi, bármilyen elismerésre való törekvésre gondolok, mert ez őket nem érdekli. A komolyság lényege náluk az, hogy minden egyes alkalommal megpróbálják a lehető legtöbbet kihozni magukból; az, hogy skáláznak koncert előtt, nem csak úgy odamennek; az, hogy bosszankodnak, ha valami nem úgy sül el menet közben, ahogy tervezték; bosszantja őket az a néhány elkerülhetetlen baki, amit elkövetnek (mint mindenki más). Tetszik, hogy örök elégedetlenként tekintenek a saját produktumukra; tetszik, hogy nem dőlnek hátra, nem a „kiscsajok hülyítésével” próbálják sztárnak beállítani magukat {ezt akár már most megtehetnék}, hanem tudatos munkával, törekvéssel. (Hogy is mondta a Buddha, mielőtt eltávozott? „Szakadatlanul törekedjetek.” Ez náluk megvan.) Szerények, de nem megalkuvók; visszahúzódók (talán a kelleténél jobban is), de nem kishitűek: megálmodtak maguknak valamit, és próbálják valóra váltani.
Ott van bennük az az „eleven tűz”, az a már-már tapintható, materiális valami, aminek hiányában az emberek csak hazudhatják magukról azt, hogy alkotó lények, csak maszatolhatnak, de valódi teremtésre alkalmatlanok.
Ott van bennük a realitás iránti érzék is: tisztában vannak azzal, hogy ebben az országban tényleg csoda kell ahhoz, hogy befussanak (valamennyien dolgoznak vagy tanulnak, egyikük sem főállású zenész – ennek ellenére ez több, sokkal több, mint hobbi-banda!), mégis mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ez megtörténjen.
Imádom ezt a hozzáállást. Láttad az „Utolsó szamuráj”-t? Tudod, a végén ott van, hogy a szamuráj nekiront a sokszoros túlerőben lévő ellenségnek. Vagy, hogy mást ne mondjak: „300”… Mindig is szerettem a Don Quiotés álmodozókat, akik annak érdekében, hogy az elképzelt világuk, vagy annak néhány részlete valósággá váljon, olyan bátran vállalják a megpróbáltatásokat, a harcot, mint a görögök a telepiercingelt fejű Xerxes seregével szemben.
Nagy szavak? Lehetséges. Ennek ellenére tény: a tűz lobog – ezekben a srácokban is. Soha ne aludjon ki.
Háló II. - 88.1 Pont FM
Háló II. --- 88.1 Pont FM
Na, szóval a nagy parkolóőrködésem közben, vagyis műszak után, múlt hét szombat reggel, úgy 8 körül, (éjfélkor kezdtem a melót, este tízre kellett bemennem, szóval már éppen eléggé átfáztam a jegesmedvés időben) tekergettem a parkolóőr-bódé kínai piacos rádióját, és megtaláltam ezt az adót: 88.1, Pont FM
És rock szólt. És tudjátok mi? Nem csak az éppen futó dolgok, a plasztiksztárocskák, (akik közé a „Bleed It Out”-ig a Linkin Parkot is soroltam, de ez a szám, ez nagyon bejön, tetszik a szövege is), hanem olyanok, mint mondjuk Deák „Bill” Gyula - tudjátok: „sok rajtam a hűs, ez a Kőbánya blűz”, meg „messze még a hajnal, három óra hűsz”; valaki a héten hívta fel a figyelmemet arra, hogy az öregnél minden „u”-ból „ű” lesz, de nem érdekel, mert bármit csinál, még mindig nagy Ász – a „Művész úr”, Kőbányán, az Újhegyin a mienkkel szemközti házban lakott, a nagyanyám nagy haverja volt, Bill sokszor jött: „Jolánkám, van pogácsa?” Nagyanyám kurva jó pogácsákat sütött; amikor volt, akkor elővette a húgom gyerekkori kis, műanyag kosárkáját, amire rá volt kötve egy madzag, telepakolta pogácsával, és leeresztette a Művész úrnak – hiába, a lift sose volt jó, nagyanyám már azt az egy emeletet se tudta megmászni, Billnek meg már jó ideje nem erőssége a lépcsőzés – ezt most rosszmájúság nélkül mondom – évekbe tellett, míg a házuknál kiszedték a magasföldszinti lépcsőt, és betettek a helyére egy olyan ferde izét – egy kicsit jobban odafigyelhetnénk egymásra –
Ja, igen. Egyszer, még ott laktam, a szüleim lakásában, ahol a nagyanyám is, és Bill valamelyik dalát hallgattam, talán valami Hobó dolgot, „Hosszúlábú asszony”, ilyesmi, és jön nagyanyám, hogy „Ki ez a visító herélt?” Röhögök, és mondom neki: „A haverod, a Művész úr.” Nagyanyám döbbent egy nagyot; addig szent meggyőződése volt, hogy Bill olyasmiket énekel, mint Horváth Pista: cigánynóták, magyarnóták, flitteres-csokornyakkendős-cimbalmos kis szösszenetek. Akkor vagy 2 hétig nem adott pogácsát a Művész úrnak, de aztán megint, mert: „Gyuluskám, ki nem állhatom amiket énekel, hosszúlábú asszonyokról meg hogy nem tud aludni (3:20-as blues), de az onokám, az szereti, itt van egy kis sajtos is, meg tepertős, magának káposztást is sütöttem, és Gyuluskám, nem tudna egyszer valami jót is énekelni?” És akkor, ott, mivel szerintem volt benne valamennyi, Bill elénekelte, hogy „Vén cigány”, de csak az első versszakot, mert közben kijöttek a szomszédok, és az a picsa Terike néni azt hitte, hogy koldus, és ledobott neki vagy harminc forintot. De a nagyanyám boldog volt; amikor meghalt, azon az estén, a szívrohama után (amiből visszahoztam), de még az agyvérzése előtt (ami elvitte) is megismerte a Bill hangját, a szomszéd azt hallgatta, panel fal, és akkor is mondta: „Azért a Vén cigányt szebben tudta…”
Aztán volt valami… a rádióban… nem is tudom… KáGéBé… Na jó, persze, hogy pontosan tudom, mi ez, és kik vannak benne! Már azelőtt láttam a tévében, vagy hallottam valahol a „Habos söremény”-t, hogy személyesen is megismerkedtünk Big Daddy Lacával.
Az úgy volt, hogy Kowa 2 könyve után arra gondoltam, csináljunk már valaki mással is hasonlót. A Tankcsapda menedzsere (?) lepattintott, oké, leszarom, ki van még, akit jó fejnek tartok? Kérdeztem Kowától, ő mondta: Laca. Telefon, akármi, rendben. Dumálgattunk, összeállt a sztori, és a már említett Kerouac-őrület után meg is írtuk – olyan volt ez nekem akkor, mintha hosszú, hosszú víz alá nyomás után végre felszínre kerülhetnék levegőt venni –
És elmentünk Lacával a Lánchíd rádióba, és dumáltunk a könyvről („Tequilavér”), és ő hozta az akkor-még-megjelenésre-váró KGB lemezt, és bejátszottak pár számot, és azt mondtam, baszd meg, ez kurva jóóóó! És a héten, szerdán Laca hozott egyet a lemezből, dedikálta is, meg ami kell, és azóta azt hallgatom, és tényleg! Tényleg kurva jóóóó!
Jókedvű, de vagány, és olyan „szarok bele, az élet nem szép, de elfogadhatónak is lehet tekinteni” hangulata van – ez persze az úgynevezett „mélyebb” értelmezés, mert a felszínen bulizós, együnk-igyunk-muzsikáljunk-érezzük-jól-magunkat hangulata jön ki az egészből –
Szóval, pont egy ilyen télutói, tavaszelői, depressziós, allergiába hajló, nyomorult időszakra való – ez sokakat meg fog menteni a teljes önmagába való beborulástól –
Laca egyébként haláli fazon, szerdán ott ültünk a… valahol, és ott volt Kowa is, meg Csongor, az „üzlettársam” (haverom), és Lacának kettő, Kowának egy, Csongornak meg most már (január közepe óta) szintén kettő kisfia van; én meg csak röhögtem, hogy baszd meg, ha az apukák összejönnek, lehetnek azok rockerek, rapperek, könyvkiadók, művészek, bármik, a témát a kissrácok adják, meg a gyereknevelés, meg –
Szeretem ezt a három embert. Ha másért nem szeretném őket, akkor azért mindenképpen, mert imádják a gyerekeket. Ez pedig szent és szép dolog. A legszebb.
Aztán, mi volt még a rádióban? Nem emlékszem. Azt hiszem, valami Deep Purple, meg hasonlók; meg valami izi-rider zene (a Them, a Cream, az Iron Butterfly, a Nice, a Rare Earth, a Taste, a Bad Company, a Ten Years After meg a többi nekem valahogy összefolyik, ugyanaz, de jó: izi-rider zene).
Érdemes kipróbálni. Tegnap is bekapcsoltam, és pont Piramis ment, a „Kóbor angyal”. Legalább öt éve nem hallottam már…
Na, szóval a nagy parkolóőrködésem közben, vagyis műszak után, múlt hét szombat reggel, úgy 8 körül, (éjfélkor kezdtem a melót, este tízre kellett bemennem, szóval már éppen eléggé átfáztam a jegesmedvés időben) tekergettem a parkolóőr-bódé kínai piacos rádióját, és megtaláltam ezt az adót: 88.1, Pont FM
És rock szólt. És tudjátok mi? Nem csak az éppen futó dolgok, a plasztiksztárocskák, (akik közé a „Bleed It Out”-ig a Linkin Parkot is soroltam, de ez a szám, ez nagyon bejön, tetszik a szövege is), hanem olyanok, mint mondjuk Deák „Bill” Gyula - tudjátok: „sok rajtam a hűs, ez a Kőbánya blűz”, meg „messze még a hajnal, három óra hűsz”; valaki a héten hívta fel a figyelmemet arra, hogy az öregnél minden „u”-ból „ű” lesz, de nem érdekel, mert bármit csinál, még mindig nagy Ász – a „Művész úr”, Kőbányán, az Újhegyin a mienkkel szemközti házban lakott, a nagyanyám nagy haverja volt, Bill sokszor jött: „Jolánkám, van pogácsa?” Nagyanyám kurva jó pogácsákat sütött; amikor volt, akkor elővette a húgom gyerekkori kis, műanyag kosárkáját, amire rá volt kötve egy madzag, telepakolta pogácsával, és leeresztette a Művész úrnak – hiába, a lift sose volt jó, nagyanyám már azt az egy emeletet se tudta megmászni, Billnek meg már jó ideje nem erőssége a lépcsőzés – ezt most rosszmájúság nélkül mondom – évekbe tellett, míg a házuknál kiszedték a magasföldszinti lépcsőt, és betettek a helyére egy olyan ferde izét – egy kicsit jobban odafigyelhetnénk egymásra –
Ja, igen. Egyszer, még ott laktam, a szüleim lakásában, ahol a nagyanyám is, és Bill valamelyik dalát hallgattam, talán valami Hobó dolgot, „Hosszúlábú asszony”, ilyesmi, és jön nagyanyám, hogy „Ki ez a visító herélt?” Röhögök, és mondom neki: „A haverod, a Művész úr.” Nagyanyám döbbent egy nagyot; addig szent meggyőződése volt, hogy Bill olyasmiket énekel, mint Horváth Pista: cigánynóták, magyarnóták, flitteres-csokornyakkendős-cimbalmos kis szösszenetek. Akkor vagy 2 hétig nem adott pogácsát a Művész úrnak, de aztán megint, mert: „Gyuluskám, ki nem állhatom amiket énekel, hosszúlábú asszonyokról meg hogy nem tud aludni (3:20-as blues), de az onokám, az szereti, itt van egy kis sajtos is, meg tepertős, magának káposztást is sütöttem, és Gyuluskám, nem tudna egyszer valami jót is énekelni?” És akkor, ott, mivel szerintem volt benne valamennyi, Bill elénekelte, hogy „Vén cigány”, de csak az első versszakot, mert közben kijöttek a szomszédok, és az a picsa Terike néni azt hitte, hogy koldus, és ledobott neki vagy harminc forintot. De a nagyanyám boldog volt; amikor meghalt, azon az estén, a szívrohama után (amiből visszahoztam), de még az agyvérzése előtt (ami elvitte) is megismerte a Bill hangját, a szomszéd azt hallgatta, panel fal, és akkor is mondta: „Azért a Vén cigányt szebben tudta…”
Aztán volt valami… a rádióban… nem is tudom… KáGéBé… Na jó, persze, hogy pontosan tudom, mi ez, és kik vannak benne! Már azelőtt láttam a tévében, vagy hallottam valahol a „Habos söremény”-t, hogy személyesen is megismerkedtünk Big Daddy Lacával.
Az úgy volt, hogy Kowa 2 könyve után arra gondoltam, csináljunk már valaki mással is hasonlót. A Tankcsapda menedzsere (?) lepattintott, oké, leszarom, ki van még, akit jó fejnek tartok? Kérdeztem Kowától, ő mondta: Laca. Telefon, akármi, rendben. Dumálgattunk, összeállt a sztori, és a már említett Kerouac-őrület után meg is írtuk – olyan volt ez nekem akkor, mintha hosszú, hosszú víz alá nyomás után végre felszínre kerülhetnék levegőt venni –
És elmentünk Lacával a Lánchíd rádióba, és dumáltunk a könyvről („Tequilavér”), és ő hozta az akkor-még-megjelenésre-váró KGB lemezt, és bejátszottak pár számot, és azt mondtam, baszd meg, ez kurva jóóóó! És a héten, szerdán Laca hozott egyet a lemezből, dedikálta is, meg ami kell, és azóta azt hallgatom, és tényleg! Tényleg kurva jóóóó!
Jókedvű, de vagány, és olyan „szarok bele, az élet nem szép, de elfogadhatónak is lehet tekinteni” hangulata van – ez persze az úgynevezett „mélyebb” értelmezés, mert a felszínen bulizós, együnk-igyunk-muzsikáljunk-érezzük-jól-magunkat hangulata jön ki az egészből –
Szóval, pont egy ilyen télutói, tavaszelői, depressziós, allergiába hajló, nyomorult időszakra való – ez sokakat meg fog menteni a teljes önmagába való beborulástól –
Laca egyébként haláli fazon, szerdán ott ültünk a… valahol, és ott volt Kowa is, meg Csongor, az „üzlettársam” (haverom), és Lacának kettő, Kowának egy, Csongornak meg most már (január közepe óta) szintén kettő kisfia van; én meg csak röhögtem, hogy baszd meg, ha az apukák összejönnek, lehetnek azok rockerek, rapperek, könyvkiadók, művészek, bármik, a témát a kissrácok adják, meg a gyereknevelés, meg –
Szeretem ezt a három embert. Ha másért nem szeretném őket, akkor azért mindenképpen, mert imádják a gyerekeket. Ez pedig szent és szép dolog. A legszebb.
Aztán, mi volt még a rádióban? Nem emlékszem. Azt hiszem, valami Deep Purple, meg hasonlók; meg valami izi-rider zene (a Them, a Cream, az Iron Butterfly, a Nice, a Rare Earth, a Taste, a Bad Company, a Ten Years After meg a többi nekem valahogy összefolyik, ugyanaz, de jó: izi-rider zene).
Érdemes kipróbálni. Tegnap is bekapcsoltam, és pont Piramis ment, a „Kóbor angyal”. Legalább öt éve nem hallottam már…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
