Háló III. - Next Day

Háló III --- Next Day

http://nextday.hu/news.php
Hónapok óta halogatom ennek a cikknek a megírását. Ennek több oka van:
1.) szeretem, amit ezek a srácok képviselnek;
2.) tetszik, ahogy hozzáállnak ahhoz, amit csinálnak;
3.) el kellett telnie egy kis időnek, míg megszerettem a zenéjüket.

A 3.) megállapítás tűnhet a legfurcsábbnak. Erről is mindjárt, de először inkább arról, hogyan ismertem meg őket. 2007 szeptember elején volt egy Vega-tábor, a Kowalsky meg a Vega zenekar tábora, a Csattogó-völgyben. A hely alapból szép, minden oké – lett volna, ha nem fogunk ki éppen egy megfagyós időjárást. (Magáról a táborról már írtam párszor, ezt most lapozzuk.) Első este (péntek) Kowáék nem lehettek jelen a táborban – hiába, na, a nagyság átka, azon az estén két helyen is felléptek, kb. hajnalban, már majdnem világosban érkeztek meg a tábor területére. Viszont nem hagytak minket élő zene nélkül: az esti koncerten fellépett Mátyás Attila Band-je, Jamie Winchester, de előttük még a „komádi srácok”, vagyis a Next Day.
Ott álltunk a büfé előtt, és odaszól valaki (technikus talán?) egy copfos srácnak, hogy: „Nem teszel szőnyeget a szerelésed alá? Csúszik a parkett.” Mire a dobos: „Á, nem érdekes, ahogy én püfölök, úgyis csúszkál az egész.” Na, ez a hozzáállás rögtön megtetszett. Laza.
Valamivel később elkezdődött a Next Day koncertje. Belehallgattam, és gyorsan megállapítottam, hogy ez a neo-punk és az úgynevezett „college rock” olyan egyvelege, ami nekem túl gyors, túl lendületes, túl fiatalos, túl… pezsgő. Na nem arról van szó, hogy nekem csak a lassú bluesok, vagy az operettek, vagy ilyesmik jönnek be. Zakk Wylde isten, a Zep örök isten, a Tool is rendben van, mostanában a Linkin Park (egy száma) is tetszik, és Mátyás Attila meg a Cult új anyagát is lehallgattam már a CD-ről. Meg persze a KGB… Nem vagyok annyira vén, hogy ne bírja a szívem-májam a ritmust és a sebességet, de a Next Day zenéje valahogy… Nem tudom. Hiányzott hozzá a hangulatom. Vagyis… Nem hiányzott, inkább ismeretlen volt számomra. Máshoz vagyok szokva, na, ez a helyzet. Vannak fílingek, vannak érzések, amelyek idegenek tőlem – egyszerűen azért, mert sosem voltam abban a közegben, ahol ezek dominálnak. És hiába kezdtem 38 évesen egy újabb főiskolát (amit most halasztok, már második féléve, az utolsó év előtt), valahogy ez a friss, lendületes, húsz év körüli hangulat már nem az enyém.
Viszont! A Next Daynek nem is az a szándéka, hogy az őszülő szakállú apukáknak zenéljen – ők az őszülő szakállú apukák gyerekeinek zenélnek – azoknak a tizen-huszonéveseknek, akikben ott van az a pezsgés, ami bennük is létezik. Ez egészen biztos, mert már a Vega-táborban látszott, hogy az említett korosztály jelenlévő képviselőinek nagyon is bejön a zene.
Az meg már csak hab a tortán, hogy a srácok, miután „lenyomták” a blokkjukat, szépen kivonultak, és beálltak a büfé elé fagyoskodni; megközelíthető emberek voltak, nem játszották az agyukat. (Most persze meg lehetne kérdezni, hogy mire is játszanák magukat, hiszen… Hiszen? Sorolhatnám azokat az önjelölt sztárocskákat, akik egy-két alkalommal fellépnek valami színpadon, tévében, tehetségkutató versenyen, vagy Fásy-mulatóban, és máris übermenőnek képzelik magukat. Sorolhatnám, de nem sorolom.) A Next Day srácok nem játszották meg magukat. Olyanok voltak, mint azok, akiknek zenéltek. Együtt fagyoskodtak a többiekkel, együtt poénkodtak, ittak velük, együtt hallgatták Mátyás Attila és Jamie koncertjét; együtt várták a többiekkel Kowáékat.
Aztán másnap… De erről is írtam már a tábori beszámolóban.
Aztán… Komádi. Erről meg itt írtam:
Aztán… 2008 jan. 28, Bp, Morrison’s 2, Vega koncert. Ott, attól a bizonyos „copfos sráctól” sikerült szereznem egy Next Day demo CD-t. És hazajöttem, és meghallgattam, de most úgy, hogy próbáltam megfeledkezni a koromról, próbáltam beleélni magam a „college rock”-ba. Többé-kevésbé sikerült. Inkább többé, mint kevésbé. (Ez volt az a pont, amikor megszerettem a zenéjüket.)
A dalokat megtalálhatjátok a fenti linken.
Véleményt is alkothattok róluk. Én is kialakítottam a saját véleményemet, amiben nem az a lényeg, hogy mit gondolok a zenei megoldásokról, a technikáról stb. A legfontosabbnak azt tartom, hogy ezek a srácok összeálltak, zenélgettek, aztán rájöttek, hogy ezt komolyabban is lehet csinálni. És itt most megint csak nem az anyagi/erkölcsi, bármilyen elismerésre való törekvésre gondolok, mert ez őket nem érdekli. A komolyság lényege náluk az, hogy minden egyes alkalommal megpróbálják a lehető legtöbbet kihozni magukból; az, hogy skáláznak koncert előtt, nem csak úgy odamennek; az, hogy bosszankodnak, ha valami nem úgy sül el menet közben, ahogy tervezték; bosszantja őket az a néhány elkerülhetetlen baki, amit elkövetnek (mint mindenki más). Tetszik, hogy örök elégedetlenként tekintenek a saját produktumukra; tetszik, hogy nem dőlnek hátra, nem a „kiscsajok hülyítésével” próbálják sztárnak beállítani magukat {ezt akár már most megtehetnék}, hanem tudatos munkával, törekvéssel. (Hogy is mondta a Buddha, mielőtt eltávozott? „Szakadatlanul törekedjetek.” Ez náluk megvan.) Szerények, de nem megalkuvók; visszahúzódók (talán a kelleténél jobban is), de nem kishitűek: megálmodtak maguknak valamit, és próbálják valóra váltani.
Ott van bennük az az „eleven tűz”, az a már-már tapintható, materiális valami, aminek hiányában az emberek csak hazudhatják magukról azt, hogy alkotó lények, csak maszatolhatnak, de valódi teremtésre alkalmatlanok.
Ott van bennük a realitás iránti érzék is: tisztában vannak azzal, hogy ebben az országban tényleg csoda kell ahhoz, hogy befussanak (valamennyien dolgoznak vagy tanulnak, egyikük sem főállású zenész – ennek ellenére ez több, sokkal több, mint hobbi-banda!), mégis mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ez megtörténjen.
Imádom ezt a hozzáállást. Láttad az „Utolsó szamuráj”-t? Tudod, a végén ott van, hogy a szamuráj nekiront a sokszoros túlerőben lévő ellenségnek. Vagy, hogy mást ne mondjak: „300”… Mindig is szerettem a Don Quiotés álmodozókat, akik annak érdekében, hogy az elképzelt világuk, vagy annak néhány részlete valósággá váljon, olyan bátran vállalják a megpróbáltatásokat, a harcot, mint a görögök a telepiercingelt fejű Xerxes seregével szemben.
Nagy szavak? Lehetséges. Ennek ellenére tény: a tűz lobog – ezekben a srácokban is. Soha ne aludjon ki.