Rockin' Mr. Bean és a Sárkány

Most éppen egy Stingről szóló könyvet fordítok, ami nem túl nagy öröm, de nem is túl nagy kín. Sosem szerettem se Stinget, se a Police-t, viszont a '80-as években valamikor láttam a tévében egy koncertjüket, vagyis egy koncert részletét; eljátszották a "Roxanne"-t és a "Can't Get Losing You"- tele impróval, és az jó volt. Szóval ez a meló olyan se ez, se az, viszont a könyv jó lesz - minden reménybeli zenésznek ajánlom elolvasásra, ha majd megjelenik, tanulhatnak belőle. Elhivatottságról, munkamorálról, a promóció okos és tudatos használatáról, stb.

Úgy volt, hogy ezután Nikkx Sixx "Heroin Diaries"-ét fogom fordítani, de ezt megcsinálta valami rajongó, majd meglátjuk, milyen szinten - lehet, hogy mégis az én melóm lesz, de ha nem, akkor Slash. Mármint a róla szóló könyv, ami megint csak nem semmi.

És szombaton, miközben éppen a Slash könyvet nézegettem, hogy hú, de vastag, meg hasonlók, kapom a telefont: kedvenc Frankym és az ő Totemje fellép, Bp-en, nőnap alkalmából, a Slash Clubban. Slash könyv, Slash klub, meg ráadásul Franky, meg már megint túl sok volt a melóból, szóval, uccu neki, lárifári, induljunk neki, oszt jónapot, hogy "kedvenc" politikusaimat idézzem. (Megjegyzem, a hírek szerint a Slash Clubra ugyanaz a sors vár, mint a Kultiplexre: bezárják. Oké. Semmi sem örök, de ha mindent bezárnak, akkor mi marad? Mondjuk a Kultiplex nem igazán izgat, egyszer se voltam ott, vagyis: rendszeresen jártam oda, de akkor még mozi volt, Bányász, vagy Öntőmunkás, vagy valami ilyen néven futott - de ez még akkoriban volt, amikor a vörös csillag lebegett a fejünk fölött, és nem a Heinekené.)

Óbuda, számomra a világ másik vége. Busz. Oké. Gyalog. Franky ugyan mondta, csörögjek rá, ha ott vagyunk a busznál, kiugrik értünk, kocsival, de milyen az már, hogy a zenész gyűjti be a koncertjére a közönségét? Komolyan mondom, meghatott ezzel az ajánlatával, meg haver is, de inkább gyalogoltunk egy kicsit. Egy görög-katolikus lelkész mutatta nekünk az utat, aki kb. 20 lépés után feltette a lemezt: szidta a balos kormányt. És mentün vagy másfél kilométert. Így gyurcsány, úgy gyurcsány, mondta ő, én meg: hümm. Hümm-hümm. Baszd meg, érjünk már oda! Amikor már láttuk a helyet, gyors, 2-3 perces kiselőadást tartottam neki arról, hogy szerintem miért nem létezik az az isten, amit a kereszténység bálványoz, majd megköszöntem az útmutatást.

A hely jó! Kívülről barakk, belülről nagyon hangulatos. Nem értem, miért kell bezárni. Oké, a világ végén van, de a WW1 is, mégis megy. Na mindegy.

Helló, helló, kis duma, aztán jött az est első zenekara, a Purple Haze. Hmpf... A nevük kurva jó, mondjuk tudom is, honnan van (a pöpö-mészről már írtam, és naponta arra kelek, ez van benne a telefonomban, ébresztőzenének), szóval reménykedni kezdtem. A lelkesedésem egy kicsit lelohadt, amikor megláttam a srácokat - akik mellesleg elhozták a haverjaikat, az osztálytársaikat, a nem tudom kiket, mert a hely hirtelen tele lett tinikkel - a csajok bőre még nem szokta meg a sminket, a srácok meg fél pohár sör után úgy kacsáztak, mint Piszkos Fred a kocsmában, mert hogy ez a rockeres.

És ott kacsázott közöttük egy srác is, aki olyan volt, mintha Mr. Bean és Jim Morrison keresztezéséből született volna. Az addig oké, hogy létezik stressz, lámpaláz stb. (erre jó példa az, amikor egy hastáncos lány az első nyilvános fellépése előtt annyit ivott, stresszoldónak, hogy a műsorszám alatt nem JÁRT, hanem MENT a hasa, volt is nagy röhögés, kicsi puki, nagy rottyanás, vécé felé nagy rohanás), de ez a srác úgy túloldotta magát, hogy lehúzott sliccel állt ki a beállásra. A slicce egyébként végig lent maradt. Onnan, ahol ültem, lehetetlen volt nem észrevenni.
Ha jó, nem szimpatikus, de talán tud valamit. Hát... Nem. Nem tud semmit. Kb. úgy énekelt, mint én 16 évesen, részegen, amikor elüvöltöttem a Sex Pistols "Steppin' Stone"-ját, mert a sulis punkzenekar énekesének sürgős hánynivalója akadt, és a shownak, ugyebár, must go on.
A lehúzott sliccű srác gyakorlatilag hazavágta a Purple Haze-t.
Viszont! A doboson érződött, hogy a dzsessz a valódi világa, a basszeros jó iparosként játszott, belőlük még lesz valami, bár szerintem nem rockban kellene próbálkozniuk. A két gitárosból meg (testvérek, az egyikük Máté, a másikuk nevét nem tudom) egészen biztos, hogy lesz valami. Ez mondjuk akkor derült ki, amikor 1-2 Guns'n'Roses próbálkozás, és egy gyíkocska saját szám után rátértek a Jimikre, meg a Zepekre. "Voodoo Child". Baszd meg! A kissrác pedálja állítólag éppen nem működött, ezért a legendás riffet, ami a szám elején van, azt nagyon cincerészve hozta, de utána akkorát szólózott, meg akkorát gitárduettelt a bátyjával, hogy tényleg öröm volt hallgatni.
Csak az énekes ne jött volna vissza a bárpulttól...
A Zepeket ajtón kívülről hallgattam. Az üveg felfogta az énekhangot, de áteresztette a gitárvijjogást.
Nem tudom, hogy hívják a gitáros srácokat - érdemes lenne megtudnom és megtanulnom a nevüket, mert egyszer, pár éven belül ők még nagyon ott lesznek, valahol elől. Szerintem 1-2 éven belül tudnák hozni a rendszeres 100-150 fős koncerteket - ha átmennek instrumentálisba, vagy keresnek maguknak egy énekest.

Van az a Jimi felvétel, tudjátok, a Woodstocki, amikor a "Voodoo Child"-ot játssza. Két gitár. Jimi mellett cincog valaki, betölti a ritmusgitáros szerepét, és jól is játszik, csak akkor van bajban, amikor Jimi engedi szólózni. Mint egy önbizalomhiányos kisegér, olyan. Prünty, prünty, prünty... Fájdalmas hallani - és fájdalmas lehetett Jiminek is, mert elege lett belőle, és visszavette tőle a szólózást. Komolyan mondom, ahogy megszólal, olyan, mint mikor egy sárkány lecsap a nyomorult kis áldozatára. Vagy egy sas az egérre. Cin-cin, mondja az egér. Broááááá, mondja a sárkány, és rögtön kiderül, ő az úr.

Na, hát valami ilyesmi történt akkor is, amikor a Purple Haze után színpadra lépett a Totem. Cin-cin, mondta a P.H., mert bármilyen jók is a gitárosai, valami még hiányzott belőlük, hiába na, a szakmai tudást nem pótolhatja az az őserő, amit a tapasztalatok hoznak meg - az az őserő, ami a Totemből abban a pillanatban árad, amikor megjelenik. Érdekes volt hallani őket így, egymás után. És nem csak azért, mert végre egy Énekes állt a színpadon, meg egy Énekesnő, hanem azért is, mert nyilvánvalóvá vált: a rock, az olyan műfaj, ahol a hangszeres tudáshoz kell még valami. Karizma? Mármint nem Franky karizma, hanem a Charisma. Talán. Talán valami más. Érettség. Valaki azt mondta, aki még életében nem szenvedett, nem tud bluest játszani. Oké. Erre én azt mondom: aki még alig tapasztalt meg valamit, nem tudja igazán hozni a rockot. A feelinget. Azt a valamit, amitől az ember úgy érzi, mintha vér helyett hirtelen Red Bull folyna az ereiben.

A mesteremberekből álló ritmusszekcióval, és NAGYON ígéretes gitárosokkal rendelkező Purple Haze ezt (még) nem hozta. A Totem? Csak a szokásos... Az áradt belőlük, mint Jimiből, amikor Sárkányként lejátszotta a színpadról a kisegeret.