Őt is a Vega környékén/táján ismertem meg. Mondta: írogat. Aha. Mutasd! Mutatta. Én meg olvastam, és megállapítottam, hogy na, már megint itt egy kölyök, aki azt hiszi tud írni, közben nem. Aztán valahogy nem hagyott nyugodni a dolog, és elolvastam még egyszer, és megállapítottam, hogy hé, ez nem is rossz! Aztán harmadszor is, azóta még többször, néha kifejezetten azzal a szándékkal, hogy beleírok, csak azért is, megvariálom.
Aztán rájöttem, hogy valami nagyon új, NEO dolog, és hogy olyan, mint a zenében az instrumentális - ott is hiányzik a dal, a refrén, meg a többi - itt meg a megszokott formájú párbeszéd, sőt cselekmény is.
Ez valami nagyon új, nagyon eredeti dolog - bár az tény, hogy így, sokadik elolvasás után már bele tudnék kötni itt-ott, de nem teszem, inkább keresem a helyet és a lehetőséget, hogy a srác többi (hasonló) írása (és ez is) megjelenhessen. Normálisan, könyv formájában.
Egyébként Szabó Dávid a neve.
Egy csepp
Behunyom egy pillanatra a szememet, bánt az erős fény. A jótékony sugarak felszívják a reggel harmatcseppjeit. Az ablakon visszatükröződik halvány képmásom, ahogy állok és nézem a tereket, az utcán játszó gyerekeket. Most te is ott lehetnél köztük, nem megfakult újságok lapjairól néznél vissza üveges semmibe révedő tekinteteddel. Nézel rám, de így is egyedül érzem magam. Még jobban, mint eddig valaha.
A torkom ég, a betegség lázrózsái már kiültek arcomon, a szédülés lenge fátylát rám engedi, majd hirtelen visszarántja, selymével érinti meg fáradt testemet. Évek súlyával ereszkedek le az asztalhoz. A terítő szálai lassan összekeverednek gondolataim fonalával. Tudom már nincs messze az állapot, hogy elérjen, amikor ittasult agyamon a láz álomképei veszik át a hatalmat. Istenem, de gyenge is az ember.
Ahogy nézed a szobád, a képeket, a bútorokat, kedves tárgyakat, a könyveidet a polcon, a nyíló virágokat… mind egymástól függetlenül halmozódnak. S egy szeméttelepként gyűlik szemeid elé a sok tárgy, míg végül összeáll, hogy egy egységes képet adjon: egy vádló képet.
Képzelgéseimből egy hideg éles, csengő hang ránt vissza a valóságba. A porcelán és a fém csendülése ébreszt, ahogy hűlő teámat kevergetem, nézem felszínén az elúszó habokat… megannyi életet fed, akár a tenger gyöngyöző hulláma, vagy a város zavart forgataga.
- Hát nem hiszed?
Ajkamhoz emelem ezt az ezernyi milliárdot, aromás íze végigfolyik megvetett mederágyán. Egy csepp új életet kezd, elhagyja számat és államon végigcsorogva igyekszi az asztallapja felé. Nem törlöm le, hagyom had vigyen magával. Milyen szánakozással várom, hogy aláhulljon…
Szorgos emberek erőfeszítésébe telt, hogy itt lehet csészémben. Az ültetvényeken a nap melegétől égő emberek, – a por kavarog a földúton az éhező gyerekek lábnyomai alatt - fekete kezeikbe veszik a leveleket – koszos ruhák, napszám munkák – gondosan – elhagyom magamat, elhagytalak téged is - válogatják, majd az aszaló nap melege után összezúzzák. Fellegekben úsznak át a tört levelek, hogy a modern világba kerüljenek.
„S odébb, mint boltos temető
vasgyár, cementgyár, csavargyár.
Visszhangzó családi kripták.”
De milyen világ ez, hol nappal alszatok és éjszaka keltek. Végzitek, mit rátok rótt végtelenbe nyúló sorsotok
És nézd!
Hunyorít a lámpafényben az az idős asszony, miközben apró csontujjai végzik a monoton egymásutánt. Orromba száll a tea illata, miként készíti fürgén - hisz itt mindent látnak - de én érzem az elmúlás illatát. Csomagolás, dobozok, halmazok, üres helyek megfáradt agyamban. Szeme lecsukódni készül, de tartania kell magát.
Csak egy pillanat ameddig elmerül magában, talán magának se meri bevallani, hogy egy percig átvette a tudatlanság homályát. A színtelen ürességet melynek mégis annyi csillámló fénye van. De csak fekete - fehér!
Kövessük csak szeme világát, ahogy meglátja a betekintő madarat az ablakon.
„S a szövőgyárak ablakán kötegbe száll a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál a bordás szövőszékeken s reggelig, míg a munka áll, a gépek mogorván szövik szövőnők álmait.”
A madár megrázza magát az ablakban, szárnyaival bele- bele csap az éjszakába. Az asszony átszellemülve nézi a fénylő csőrt, a kecsesen libbenő szárnyakat és ő is elrepül messzi tájakon jár.
Fekete szép madár magára hívja figyelmem. Egyedül csak őt látom, kecses repte húzza magas légterek emeleteibe. Milyen érdekes szállása, mintha a zuhanás ugyanúgy ott lenne minden mozdulatában, mint ez a szárnyalás… mint a gyász a bánat színei…
Napsütötte domboldal, zöldellő fű, kék égen égő égitest. Éveket szállt a fiatalságáig az éjszakán át, míg meglelte a sűrű homály fedte képeket: a közelben csörgedező patakot, a nagy fa árnyékát, a vágyakkal teli fiatal hölgyet és hódolóját.
Nevető örömkönnyek esnek arcán könnyedén a nyak vonalán, hisz ruha nem állja útját. Végig a behajlott test gerincén át… az ereszcsatornán, az elomló falakon, a börtönrácsokon.
Csak számolom az órát, a percet, a hónapot, az elvesztett időt, amit itt töltöttem csupasz, sivár falak között. Messze múlt az idő mikor rám mosolyogtál, téged is körömmel ragadt meg az idő foga. A zsenge fű, ami körül vett megsárgult, a fa kiszáradt, a folyó kiapadt.
S míg itt voltam ifjúból - férfivá, férfiből - aggastyánná érettem, s arcomon kiserkent, majd megőszült a szakáll. A rovatokat karcolom és várom, hogy egy csepp lehulljon, egy nap elmúljon. A magány igazi egyenvalója, minden csepp… a sok egyedüllét, amit átéltem… és hidd el nem tudod! Tovaszáguldó gondolatok, ahogy az agyam martalékává válok.
És eljött, tudtam, hogy egyszer eljön, hisz megkeserültem itt mindent, mindent mit itt elsínylettem.
Raboskodtam, mint te csak engem más kincs vár a külvilágon, nem gyémántcsillogás a sziget rejtett legmélyében. Lelkem telve örömmel, az utolsó percet látván, az utolsót, de itt kezdődik életem. Kopog az eső a hideg kövön, lezuhan, majd apró robajként pattan szét a kemény felületen, elborítja nedvességével kikövezett utamat. Patakokban áramlik rabságom falain a sáros víz, befolyik a résekbe. A ború, a sötétség bekúszik a nyílásokon át a vasakon, ráül a cella hideg magányára, és eső pereg a szöges huzalokon. Rab vagyok, rabságodba zártál. Emléked kínoz, mint téli hajnalnak ezer szilánkja.
Leéltem életem negyedét e falak és rácsok árnyékába, átkoztam bűnöm, majd oldoztam fel magam bűntettem alól. Bűnös, vagy ártatlan – üres szavak itt- s már magam sem tudom, közre zárva az üres emberek vádbeszédei közé, itt tettes vagy áldozat egybeolvadó fogalmak, a jó és a rossz harcait ki nem kerülhetjük, a gonosz eszmei, az Isten kegyelmi.
Félkegyelmi!
Mogorva őr kísér a kapukhoz, hol újjászületésem vár, elérem és vissza se nézek.
Zárodnak mögöttem a súlyos vasak, de most én állok kívül és nem belül. A nyirkos csapadék lekúszik a tüdőmig, fullasztó köd ereszkedik a tájra, a föld illatát érzem újra, a szabadság egyetlen szerelmét, a mindig fújó lágy esti szélt, amely utamon elkísér.
Ahogy fut végig a házak között, meg- meg áll, eltűnődik, megrázza a villanypóznát, meglebegteti a faleveleket. Őszi időt hoz. Lehullajtja sárgán az avart, ami ha sétálsz folyton a lábaidba akad. Piros, sárga fakuló színekben játszik a táj, mint a gyerekek vad összevisszaságban kergetőznek, az egyik megbotlik, majd gyorsan feláll, szalad tovább. Nem ismeri a rettegést ami rá vár. Kérlek ne rohanj állj meg egy percre! De hiába nem hallgatsz rám. Állj meg egy percre, ne rohanj tovább!
Gondatlanság! Most is látom magam előtt, ahogy megcsúszol, apró tested a mélybe hull, megtörsz a szörnyű mélységben. Vérrel takarsz be minden követ, fentről nézve egy felkiáltójelként meredsz az ég felé, az újságképről az emberek felé, a földről az Istened felé, s nem szűnik úgy, ahogy megszűnt léted, ereid festéke örökre beleivódott a kövekbe. Örökkön állsz vérrel festett kőként, agyamban utolsó hangod elnémuló foszlányaként. A zöldből, mint egy utolsó segélykiáltás, mi végleg környezetedre fagyott. Nem voltál fiam, mégis sajátomként szerettelek, mikor apád rám bízott. Most kérdőn állok nézve az ég felé, számot vetni nem tudok magammal. S csak hullasz szakadatlanul.
A hátamon apró hideg hangyaként fut át a borzongás, a bőröm alatt minden ideg vad táncba kezd. Megremegek a szépségétől, ahogy átölelsz, körbefonsz, rendületlenül esel és az égből a földre hullsz, megannyi millióként zúdulsz. A hajamról apró cseppekben indulsz,a homlokomon csorogsz végig, arcom barázdai között megül a fájdalom.
A testem pórusai megtelnek vízzel a sok évvel ezelőtt hordott ruha szöveteibe beköltözik, és lóg a vállamon, mint sok évi emlékképek rongyai. Nehezedsz rám ólmos kősziklaként, míg végül térdeim feladják a harcot, négykézlábra borulok. A hatalmas épület, ezernyi szempárként méri rám fényrengetegnyi ítéletét.
Megtörtem!
Megtörten állok múló életem küszöbén, életkezdetem elején. Nézem magam a sáros pocsolyákban, pontokból, vulkánok keletkeznek a vízen.
Elgyengült a testem, a kar ami tart elereszt, a fejem nehéz súlyként leesik a kövekre, orromba beszivárog a vizes föld szaga… a tea zamatos illata végigárad a levegő útján.
Az összes látomás egy kishalál, amit nap, mint nap megélünk, minden gondolat, egy új út, egy új élet… Még ma is kérlelhetetlenül sírva fakadok neved hallatán kisfiam! Állj meg egy percre, ne rohanj tovább!
Én már rég nem átkozlak messze múltak azok az idők. Nem vetnélek tüzes pokol kínjaira, ki kínjaim kiapadhatatlan forrása lettél. Te aki szerencsétlenségből, de bűnödet elkövetted. Nem kövezlek meg, nem várlak szabadulásod órájában, hogy bosszúm karmai közt epedjél. Nagyobb a vétked, hogy én bocsássak meg neked, ki magadnak nem bocsátasz, lelkiismereted nem ad vigaszt, míg gyötrő szíved mellkasod alatt ver.
Nem számít már, elhagytam a külvilág minden baját.
Csak te hiányzol! Itt hagytál félig, fél életemmel, hogy hagyjad, mint tenyerembe temetem arcom, és bennem a szeretet utolsó lángja kialudjon.
Sokszor csak álmodom, apró kis kezed még mindig, kezemben lapul. Felriadok, de már nem vagy ott, hogy azt mond: ez fáj!
Dobognak a lábak az ablak alatt, gyerekek robaja halad, viszi gondolatomat, mint meg nem álló gyorsvonat…
- Vége -
