m.a.b.

Az előző posztban kincseket emlegettem. Előttünk heverő kincseket, amiket szeretni lehet, és amelyek viszontszeretnek minket. Fel nem ismert, vagy csak kevesek által felfedezett értékekről.
Akkor most konkrétan egy ilyenről.

Miközben MM marhaságaival kínlódtam, miközben halványan MM-hez torzultam (a könyvek, amiket éppen csinálok, valamilyen módon mindig hatnak rám; na nem annyira, mint mondjuk Eperjes Szamócára az "Eldorádó" forgatás során a karaktere - nagyon jó film, és Eperjes nagyon ott van, nagyon hozza a formáját, ami alapból se semmi, de itt aztán tényleg odateszi magát), szóval a nagy vergődés közepette nagyon kerestem magam, meg a zenét, ami kimozdít az MM-mocsokból, legalább lelkileg. Jártam a lemezboltokat, de semmi. Voltam a könyvtárban, de semmi. Sehogy se találtam azt a zenét, ami eléggé eltávolít MM-től, eléggé megerősít, és olyan hangulatot ad, amiben ugyan képes vagyok folytatni a fordítást, nem térít el egészen a melótól, de mégis eltávolít tőle annyira, hogy ne szenvedjek maradandó MM-károsodásokat. (Majd olvassátok el a könyvet, rájöttök mire gondolok.)

Na, szóval ahogy itt vergődtem, nézegettem a másik blogomat, mert olyan üres fejű "nyomjuk az egeret, mert itt van az ujjunk alatt, de hova, hova navigáljak" állapotban voltam, és megtaláltam ezt a bejegyzést:
http://sonofmorningstar.blogspot.com/2007/09/vega-tbor-2007.html

Na jó, megint előjött a bűntudatom, hogy még mindig nem írtam meg a Next Dayről szóló posztot, pedig megígértem (mindjárt, mindjárt, mindjárt! :)), de aztán megláttam Mátyás Attila nevét, és hopp: "Neki van egy honlapja!" (Ez: http://www.merkaba-matyasattila.hu/)
Klikk.
Képek.

Vegatáboros és régebbi emlékek; koncertek, amelyeken láttam Attilát. Zenék.
És a kábult kattintgatás közben a honlapon rátaláltam erre:
http://www.reverb.hu/matyasattila/
És klikk.
És másolás.
És...
Szól. Nagyon jól! És... Ez most hogy van? Azt addig oké, hogy a Mantra is feltett a honlapjára a koncertlemezét, aminek "Minden a tiétek" a címe (Ide: http://www.mantra.hu/modules.php?name=Downloads&d_op=viewdownload&cid=2), de ők Krsnahitűek és szerzetesek, vagy papok, az ő viszonyuk a marketinghez és a pénzhez alapból más, mint egy "világi" rockzenészé.
Mi van? Mi lehet az oka, hogy Mátyás Attila simán feltette azt, amin (ez hallható) nagyon sokat dolgozott? Itt ez a nyomorult világ, ami tele van MM szerű kis senkikkel, akikből a média csinált sztárt, petróleumlámpást stb. mert ebben van az bizzzznisssz, és tessék, itt van ez a DRÁGAKŐ, ez a kincs, amiért tényleg csak le kell hajolni és fel kell emelni (le kell tölteni), és máris az enyém lehet.
Ez több, mint promóciós fogás. Ahhoz, hogy egy ilyen szintű anyagot valaki csak úgy odatoljon a közönség elé, vagy óriási elkeseredettségre, vagy óriási szívre van szükség. Vagy mindkettőre.

De oké, most inkább a zenéről. Pár évvel ezelőtt olvastam a Hammert, pontosabban Uzseka Norbi egyik cikkét a Cult egyik lemezéről. Utána felhívtam Norbit, és közöltem vele: olyan jó jelzőket használt, olyan jól megfogta a Cult lényegét, olyan jól megfogalmazta az egészet, hogy nem bírom ki, ezt a trükköt egyszer még le fogom nyúlni tőle. Ez az egyszer, ez most van.
Pontosabban most lenne, ha megtalálnám azt a Hammert, amiből idézni szeretnék. Mindegy, próbálom fejből.
Norbi valami ilyesmit írt a Cultról:
- napsütéses;
- vidám, mégis kemény;
- reményt csöpögtető;
- akár a szeles préri, nyáridőben;
- hűs és forró egyszerre;
- hol szélesre táruló, hol magába forduló...

Meg hasonlók. Mindez igaz Mátyás Attila (ingyen letölthető!) zenéjére, úgy, ahogy van - mert van olyan dal, ami alapból elsodorja az embert, csak úgy lazán magával ragad, és van olyan, ami egy kicsit lassabban indul, de aztán felveszi a menetsebességet, és pörög, de nem metálosan, csak olyan "szelíd" hard rockosan, vidáman vagy reményt adóan még azoknál a részeknél is, ahol a szöveg mondanivalója meglehetősen súlyos - súlyos, az olyan emberek számára, akik mögött már van valami, akik már közelednek annak a bizonyos erdőnek a közepe felé, vagy esetleg már el is hagyták azt - nekik súlyos, azoknak pedig, akik még a rét széléről állva nézegetik az erdőt, tanulságos és tanácsot adó - és közben a zene, a zene, sodor a gitár, nagyon lazán, riffesen és énekelhetően, de legalábbis dúdolhatóan, mert ezek a dallamok, ha egyszer meghallgatod őket, ott maradnak a fejedben - veled maradnak, akár egy örök társ, és támogatnak - segítenek még akkor is, ha esetleg egy nyomorult kis fordító vagy, aki éppen egy MM nevezetű szörny mocskát próbálja képernyőre nyomni magyarul, de úgy, hogy közben kénytelen a saját lelke mélyére vájni, sebeket okozni magának, hogy kész legyen a meló - meló, meló, mi ad vigaszt, itt túl közel van minden, és mégis távolról nézzük a világot - hol van az a nyár, és hol van már az a lány, aki te voltál - jé, Mátyás Attila olyan könnyedén kezeli a keserédességet érzékeltető szavakat és hangokat, mint szkinhead a hárompengés Gilette hipersz-szuper borotvát - poén ez is, de ha láttál volna mindent, mit én, mindent, amit Attila látott, vagy nem látott, de ez is mindegy, mert sodor a zene, és...
...és...
...a negyven perc körüli anyag olyan, hogy elkezded hallgatni, és aztán - aztán vége. És úgy érzed, kaptál tőle valamit. Olyan, mint a fenti "mondatocska", egyetlen lendület, egyetlen ív, amit (nem úgy, mint én) Attila és társai tényleg egyetlen laza ívként húztak meg - ha a zenéjük festmény lenne, akkor egy napsütéses, kicsit poros háttér előtt egy gyönyörűen ívelő, a megszokottnál sokkal több színt tartalmazó, távolról nagyvonalúan lendületesnek, egészen közelről nézve cizelláltan kidolgozott látszó szivárvány lenne...
... és már második napja ezt hallgatom.

Két dolog biztos:
1.) Attiláról nem azért írtam ide, mert kezdő vagy amatőr, hanem azért, mert NAGYON JÓ amit csinált;
2.) ez a negyvenvalahány perc, ez be fog kerülni a "Tilos letörölni!" mappámba, mert most és gondolom, még sokszor át fog lendíteni az éppen aktuális "fáj a világ" kínlódásomon.

mea culpa

Amikor elindítottam ezt a blogot, azt terveztem, hogy rendszeresen írok bele, és bemutatom azokat a KEZDŐ és AMATŐR zenekarokat, írókat, költőket stb., akiknek a munkája, produktuma valami miatt megtetszett. Ettől egy kicsit már eddig is eltértem, hiszen már vagy két hete {stub}-ként van fent a Magor és a Next Day anyaga - ez azt jelenti, hogy elkezdtem írni, de valami miatt nem fejeztem be. A másik eltérés az, hogy valójában nem csak KEZDŐkről és AMATŐRökről fogok írni, hanem olyanokról is, akik már profik, és régóta vannak a saját szakmájukban, de nem kapnak kellő figyelmet, megfelelő lehetőségeket.

Annak oka, hogy a többségük miért nem kapja meg azt, ami neki jár(na), amit megérdemel(ne), mindenki előtt ismert, és összefüggésben van azzal, hogy miért nem írtam meg eddig a Magorról és a Next Dayről szóló cikket (posztot, akármit). Bármilyen furcsa, pénzből élek - vagyis pénzből próbálok megélni, mint mindenki más. Fordítok. A két legutóbbi munkám egy Muddy Waters könyv, meg egy Marilyn Manson genny volt. Mindkettő ugyanabban a sorozatban fog megjelenni, amit a Cartaphilus kiadó csinál - a sorozat néhány kötetével már találkozhattatok. (Én eddig ebbe a sorozatba a Clapton, a Janis Joplin és a John Coltrane könyvet fordítottam, de már nálam van egy Sting, egy Johnny Rotten könyv, meg Nikki Sixx "Heroin Diaries"-a, és elvileg én fogom csinálni a Bob Marley és a Johnny Cash könyveket is. Meg talán valami Zeppelint, esetleg a "Hammer of the Gods"-ot; ezt már alig várom.)

Na, szóval Muddy Waters. Ezt mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit is szereti a zenét. A valódi zenét, nem a tucc-tucc-adjuk-el-magunkat-sztárnak cuccokat. Kiderül, hogy nagyon sok minden Muddytól indult ki (pld. a Rolling Stones és a Rolling Stone magazin neve, a 60-as évek brit blues-rockja stb.), és kiderül az is, hogy voltak/vannak még valódi muzsikusok, akiknek tényleg a zene éltető elemük.

A másik munkám, amit szerencsére már szintén magam mögé dobtam, egy Marilyn Manson könyv volt, a "The Long Hard Road out of Hell", vagy valami ilyesmi. Állítólag ő írta valakivel, de kétlem, hogy ettől a balfasztól kitelik ennyi. Habár...

Na, szóval ez egy réteges könyv. A rétegek a következők:

1.) Alapszinten egy mocskos, satanista, ki-kúrhatok-meg, kit-szophatok-le, mit-szívhatok-el csávó marhasága. Egy nudli önéletrajza, akiből sztárt csináltak a nyomorult lelkű amerikai balfaszok.

2.) A következő szinten meg lehet állapítani, hogy MM egy sanyarú gyerekkort maga mögött hagyott, lelkileg önhibáján kívül eltorzult, szerencsétlen emberke, aki a saját gyengeségét mindenféle didi-agresszivi dolgokkal próbálja leplezni.

3.) A harmadik, és legutolsó szinten - amit eléggé nehéz észrevenni, de azért ott van - kiderül, hogy ez az egész MM jelenség a mocsokkal, a droggal, a szexszel, a rocknak hazudott szar zenével együtt nem más, mint egy k* nagy átverés része. Itt mindent előre megkomponáltak, itt minden kapcsolható árucikket előre megterveztek. Még annak is komoly (üzleti!) jelentősége van, ha MM köp egyet a színpadon. Vagyis: a marketing gépezet már megint bedarálja a fogyasztókat, de rafináltan ám, mert közben elhiteti velük, hogy lázadnak - éppen a fogyasztói társadalom, az álszent kereszténység, vagy a marketing gépezet és minden velejárója ellen.

Na jó. Letettem, nem bántom. MM szaralak, viszont a könyv érdekes - a felsorolt 3 szint valamelyike mindenkit megérint. 18 alattiaknak és kispapoknak nem igazán ajánlom. Figyelem! Súlyos lélek- és ízléstorzítás esélye áll fenn! :)

(Azok, akik marketinggel foglalkoznak, mondjuk úgy: üzletszerűen, olvassák el! Tanulni fognak belőle.)

Magyar címe? Még nem tudom, mi lesz.

Az MM könyv fordítás közben (már megint) rájöttem arra, hogy kincsek hevernek/állnak/ülnek előttem. Olyan kincsek, amik csak arra várnak, hogy felvegyem őket, letörölgessem őket, és szeressem őket; olyan kincsek, amik szeretni fognak, melengetni vagy éppen hűteni, amik nem akarnak mást, csak azt, hogy észrevegyék őket. Kincsek, amiket jó emberek hoztak létre.

"Jó emberek kincsei" VS. "a Marilyn Mansonhoz és a tucc-tucc-hoz hasonló tudatsorvasztó árucikkek". Jaj nekem, most melyiket válasszam? Jaj, most melyik úton induljak el? Fogadjam el a birka szerepét, és hagyjam, hogy a juhász terelgessen, de közben vigyázzon is rám? Vagy: legyek magányos... nem, nem farkas, inkább... mosómedve, ürge, hörcsög, őz, sün, mókus, gyík, mindegy, valami olyasmi, aminek önmagát kell megvédenie, önmagáról kell gondoskodnia, de nem is terelgeti őt senki? Jaj, most mit tegyek, mit tegyek?

Oké, ez poén volt, annak is rossz. Aki akar, nyelje be az előre gyártott gondolatokat, válasszon a menüről, amit eléje tesznek. Én inkább keresek magamnak valami mást, valamit, ami... Oké. Talán ezek sem egyediek, nem különlegesek, de legalább... Őszinték? Talán. Mindenesetre olyanok, hogy ha beléjük harapok, nem marketingízű fűrészpor kerül a számba.