Az előző posztban kincseket emlegettem. Előttünk heverő kincseket, amiket szeretni lehet, és amelyek viszontszeretnek minket. Fel nem ismert, vagy csak kevesek által felfedezett értékekről.
Akkor most konkrétan egy ilyenről.
Miközben MM marhaságaival kínlódtam, miközben halványan MM-hez torzultam (a könyvek, amiket éppen csinálok, valamilyen módon mindig hatnak rám; na nem annyira, mint mondjuk Eperjes Szamócára az "Eldorádó" forgatás során a karaktere - nagyon jó film, és Eperjes nagyon ott van, nagyon hozza a formáját, ami alapból se semmi, de itt aztán tényleg odateszi magát), szóval a nagy vergődés közepette nagyon kerestem magam, meg a zenét, ami kimozdít az MM-mocsokból, legalább lelkileg. Jártam a lemezboltokat, de semmi. Voltam a könyvtárban, de semmi. Sehogy se találtam azt a zenét, ami eléggé eltávolít MM-től, eléggé megerősít, és olyan hangulatot ad, amiben ugyan képes vagyok folytatni a fordítást, nem térít el egészen a melótól, de mégis eltávolít tőle annyira, hogy ne szenvedjek maradandó MM-károsodásokat. (Majd olvassátok el a könyvet, rájöttök mire gondolok.)
Na, szóval ahogy itt vergődtem, nézegettem a másik blogomat, mert olyan üres fejű "nyomjuk az egeret, mert itt van az ujjunk alatt, de hova, hova navigáljak" állapotban voltam, és megtaláltam ezt a bejegyzést:
http://sonofmorningstar.blogspot.com/2007/09/vega-tbor-2007.html
Na jó, megint előjött a bűntudatom, hogy még mindig nem írtam meg a Next Dayről szóló posztot, pedig megígértem (mindjárt, mindjárt, mindjárt! :)), de aztán megláttam Mátyás Attila nevét, és hopp: "Neki van egy honlapja!" (Ez: http://www.merkaba-matyasattila.hu/)
Klikk.
Képek.
Akkor most konkrétan egy ilyenről.
Miközben MM marhaságaival kínlódtam, miközben halványan MM-hez torzultam (a könyvek, amiket éppen csinálok, valamilyen módon mindig hatnak rám; na nem annyira, mint mondjuk Eperjes Szamócára az "Eldorádó" forgatás során a karaktere - nagyon jó film, és Eperjes nagyon ott van, nagyon hozza a formáját, ami alapból se semmi, de itt aztán tényleg odateszi magát), szóval a nagy vergődés közepette nagyon kerestem magam, meg a zenét, ami kimozdít az MM-mocsokból, legalább lelkileg. Jártam a lemezboltokat, de semmi. Voltam a könyvtárban, de semmi. Sehogy se találtam azt a zenét, ami eléggé eltávolít MM-től, eléggé megerősít, és olyan hangulatot ad, amiben ugyan képes vagyok folytatni a fordítást, nem térít el egészen a melótól, de mégis eltávolít tőle annyira, hogy ne szenvedjek maradandó MM-károsodásokat. (Majd olvassátok el a könyvet, rájöttök mire gondolok.)
Na, szóval ahogy itt vergődtem, nézegettem a másik blogomat, mert olyan üres fejű "nyomjuk az egeret, mert itt van az ujjunk alatt, de hova, hova navigáljak" állapotban voltam, és megtaláltam ezt a bejegyzést:
http://sonofmorningstar.blogspot.com/2007/09/vega-tbor-2007.html
Na jó, megint előjött a bűntudatom, hogy még mindig nem írtam meg a Next Dayről szóló posztot, pedig megígértem (mindjárt, mindjárt, mindjárt! :)), de aztán megláttam Mátyás Attila nevét, és hopp: "Neki van egy honlapja!" (Ez: http://www.merkaba-matyasattila.hu/)
Klikk.
Képek.
Vegatáboros és régebbi emlékek; koncertek, amelyeken láttam Attilát. Zenék.
És a kábult kattintgatás közben a honlapon rátaláltam erre:
http://www.reverb.hu/matyasattila/
És klikk.
És másolás.
És...
Szól. Nagyon jól! És... Ez most hogy van? Azt addig oké, hogy a Mantra is feltett a honlapjára a koncertlemezét, aminek "Minden a tiétek" a címe (Ide: http://www.mantra.hu/modules.php?name=Downloads&d_op=viewdownload&cid=2), de ők Krsnahitűek és szerzetesek, vagy papok, az ő viszonyuk a marketinghez és a pénzhez alapból más, mint egy "világi" rockzenészé.
Mi van? Mi lehet az oka, hogy Mátyás Attila simán feltette azt, amin (ez hallható) nagyon sokat dolgozott? Itt ez a nyomorult világ, ami tele van MM szerű kis senkikkel, akikből a média csinált sztárt, petróleumlámpást stb. mert ebben van az bizzzznisssz, és tessék, itt van ez a DRÁGAKŐ, ez a kincs, amiért tényleg csak le kell hajolni és fel kell emelni (le kell tölteni), és máris az enyém lehet.
Ez több, mint promóciós fogás. Ahhoz, hogy egy ilyen szintű anyagot valaki csak úgy odatoljon a közönség elé, vagy óriási elkeseredettségre, vagy óriási szívre van szükség. Vagy mindkettőre.
De oké, most inkább a zenéről. Pár évvel ezelőtt olvastam a Hammert, pontosabban Uzseka Norbi egyik cikkét a Cult egyik lemezéről. Utána felhívtam Norbit, és közöltem vele: olyan jó jelzőket használt, olyan jól megfogta a Cult lényegét, olyan jól megfogalmazta az egészet, hogy nem bírom ki, ezt a trükköt egyszer még le fogom nyúlni tőle. Ez az egyszer, ez most van.
Pontosabban most lenne, ha megtalálnám azt a Hammert, amiből idézni szeretnék. Mindegy, próbálom fejből.
Norbi valami ilyesmit írt a Cultról:
- napsütéses;
- vidám, mégis kemény;
- reményt csöpögtető;
- akár a szeles préri, nyáridőben;
- hűs és forró egyszerre;
- hol szélesre táruló, hol magába forduló...
Meg hasonlók. Mindez igaz Mátyás Attila (ingyen letölthető!) zenéjére, úgy, ahogy van - mert van olyan dal, ami alapból elsodorja az embert, csak úgy lazán magával ragad, és van olyan, ami egy kicsit lassabban indul, de aztán felveszi a menetsebességet, és pörög, de nem metálosan, csak olyan "szelíd" hard rockosan, vidáman vagy reményt adóan még azoknál a részeknél is, ahol a szöveg mondanivalója meglehetősen súlyos - súlyos, az olyan emberek számára, akik mögött már van valami, akik már közelednek annak a bizonyos erdőnek a közepe felé, vagy esetleg már el is hagyták azt - nekik súlyos, azoknak pedig, akik még a rét széléről állva nézegetik az erdőt, tanulságos és tanácsot adó - és közben a zene, a zene, sodor a gitár, nagyon lazán, riffesen és énekelhetően, de legalábbis dúdolhatóan, mert ezek a dallamok, ha egyszer meghallgatod őket, ott maradnak a fejedben - veled maradnak, akár egy örök társ, és támogatnak - segítenek még akkor is, ha esetleg egy nyomorult kis fordító vagy, aki éppen egy MM nevezetű szörny mocskát próbálja képernyőre nyomni magyarul, de úgy, hogy közben kénytelen a saját lelke mélyére vájni, sebeket okozni magának, hogy kész legyen a meló - meló, meló, mi ad vigaszt, itt túl közel van minden, és mégis távolról nézzük a világot - hol van az a nyár, és hol van már az a lány, aki te voltál - jé, Mátyás Attila olyan könnyedén kezeli a keserédességet érzékeltető szavakat és hangokat, mint szkinhead a hárompengés Gilette hipersz-szuper borotvát - poén ez is, de ha láttál volna mindent, mit én, mindent, amit Attila látott, vagy nem látott, de ez is mindegy, mert sodor a zene, és...
...és...
...a negyven perc körüli anyag olyan, hogy elkezded hallgatni, és aztán - aztán vége. És úgy érzed, kaptál tőle valamit. Olyan, mint a fenti "mondatocska", egyetlen lendület, egyetlen ív, amit (nem úgy, mint én) Attila és társai tényleg egyetlen laza ívként húztak meg - ha a zenéjük festmény lenne, akkor egy napsütéses, kicsit poros háttér előtt egy gyönyörűen ívelő, a megszokottnál sokkal több színt tartalmazó, távolról nagyvonalúan lendületesnek, egészen közelről nézve cizelláltan kidolgozott látszó szivárvány lenne...
... és már második napja ezt hallgatom.
Két dolog biztos:
1.) Attiláról nem azért írtam ide, mert kezdő vagy amatőr, hanem azért, mert NAGYON JÓ amit csinált;
2.) ez a negyvenvalahány perc, ez be fog kerülni a "Tilos letörölni!" mappámba, mert most és gondolom, még sokszor át fog lendíteni az éppen aktuális "fáj a világ" kínlódásomon.
És a kábult kattintgatás közben a honlapon rátaláltam erre:
http://www.reverb.hu/matyasattila/
És klikk.
És másolás.
És...
Szól. Nagyon jól! És... Ez most hogy van? Azt addig oké, hogy a Mantra is feltett a honlapjára a koncertlemezét, aminek "Minden a tiétek" a címe (Ide: http://www.mantra.hu/modules.php?name=Downloads&d_op=viewdownload&cid=2), de ők Krsnahitűek és szerzetesek, vagy papok, az ő viszonyuk a marketinghez és a pénzhez alapból más, mint egy "világi" rockzenészé.
Mi van? Mi lehet az oka, hogy Mátyás Attila simán feltette azt, amin (ez hallható) nagyon sokat dolgozott? Itt ez a nyomorult világ, ami tele van MM szerű kis senkikkel, akikből a média csinált sztárt, petróleumlámpást stb. mert ebben van az bizzzznisssz, és tessék, itt van ez a DRÁGAKŐ, ez a kincs, amiért tényleg csak le kell hajolni és fel kell emelni (le kell tölteni), és máris az enyém lehet.
Ez több, mint promóciós fogás. Ahhoz, hogy egy ilyen szintű anyagot valaki csak úgy odatoljon a közönség elé, vagy óriási elkeseredettségre, vagy óriási szívre van szükség. Vagy mindkettőre.
De oké, most inkább a zenéről. Pár évvel ezelőtt olvastam a Hammert, pontosabban Uzseka Norbi egyik cikkét a Cult egyik lemezéről. Utána felhívtam Norbit, és közöltem vele: olyan jó jelzőket használt, olyan jól megfogta a Cult lényegét, olyan jól megfogalmazta az egészet, hogy nem bírom ki, ezt a trükköt egyszer még le fogom nyúlni tőle. Ez az egyszer, ez most van.
Pontosabban most lenne, ha megtalálnám azt a Hammert, amiből idézni szeretnék. Mindegy, próbálom fejből.
Norbi valami ilyesmit írt a Cultról:
- napsütéses;
- vidám, mégis kemény;
- reményt csöpögtető;
- akár a szeles préri, nyáridőben;
- hűs és forró egyszerre;
- hol szélesre táruló, hol magába forduló...
Meg hasonlók. Mindez igaz Mátyás Attila (ingyen letölthető!) zenéjére, úgy, ahogy van - mert van olyan dal, ami alapból elsodorja az embert, csak úgy lazán magával ragad, és van olyan, ami egy kicsit lassabban indul, de aztán felveszi a menetsebességet, és pörög, de nem metálosan, csak olyan "szelíd" hard rockosan, vidáman vagy reményt adóan még azoknál a részeknél is, ahol a szöveg mondanivalója meglehetősen súlyos - súlyos, az olyan emberek számára, akik mögött már van valami, akik már közelednek annak a bizonyos erdőnek a közepe felé, vagy esetleg már el is hagyták azt - nekik súlyos, azoknak pedig, akik még a rét széléről állva nézegetik az erdőt, tanulságos és tanácsot adó - és közben a zene, a zene, sodor a gitár, nagyon lazán, riffesen és énekelhetően, de legalábbis dúdolhatóan, mert ezek a dallamok, ha egyszer meghallgatod őket, ott maradnak a fejedben - veled maradnak, akár egy örök társ, és támogatnak - segítenek még akkor is, ha esetleg egy nyomorult kis fordító vagy, aki éppen egy MM nevezetű szörny mocskát próbálja képernyőre nyomni magyarul, de úgy, hogy közben kénytelen a saját lelke mélyére vájni, sebeket okozni magának, hogy kész legyen a meló - meló, meló, mi ad vigaszt, itt túl közel van minden, és mégis távolról nézzük a világot - hol van az a nyár, és hol van már az a lány, aki te voltál - jé, Mátyás Attila olyan könnyedén kezeli a keserédességet érzékeltető szavakat és hangokat, mint szkinhead a hárompengés Gilette hipersz-szuper borotvát - poén ez is, de ha láttál volna mindent, mit én, mindent, amit Attila látott, vagy nem látott, de ez is mindegy, mert sodor a zene, és...
...és...
...a negyven perc körüli anyag olyan, hogy elkezded hallgatni, és aztán - aztán vége. És úgy érzed, kaptál tőle valamit. Olyan, mint a fenti "mondatocska", egyetlen lendület, egyetlen ív, amit (nem úgy, mint én) Attila és társai tényleg egyetlen laza ívként húztak meg - ha a zenéjük festmény lenne, akkor egy napsütéses, kicsit poros háttér előtt egy gyönyörűen ívelő, a megszokottnál sokkal több színt tartalmazó, távolról nagyvonalúan lendületesnek, egészen közelről nézve cizelláltan kidolgozott látszó szivárvány lenne...
... és már második napja ezt hallgatom.
Két dolog biztos:
1.) Attiláról nem azért írtam ide, mert kezdő vagy amatőr, hanem azért, mert NAGYON JÓ amit csinált;
2.) ez a negyvenvalahány perc, ez be fog kerülni a "Tilos letörölni!" mappámba, mert most és gondolom, még sokszor át fog lendíteni az éppen aktuális "fáj a világ" kínlódásomon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése