Háló VI --- Filip Gyuri
Valamikor ’92, ’93 táján, amikor éppen Hunter S. Thompson „Hell’s Angels” c. könyvét próbáltam kiadatni (azóta megjelent, de semmi közöm hozzá; „köszönet” egy bizonyos irodalmi ügynökségnek, amitől kértem, hogy szerezzék meg a jogokat és az olvasópéldányt; meg is szerezték, aztán odaadták valaki másnak – havernak? rokonnak? már nem számít), eljutottam az akkor egyetlen Harley-Davidson boltba, szponzorálás ügyében, mert hogy kihez menjek pénzért, ha nem éppen oda? És ott ismertem meg Gyurit meg Csöbi Gabit. Gyuri akkor már régen zenélt, Harley Davidson Band, meg előtte (azt hiszem) volt egy Radics Béla emléklemez is, amin ő énekelt és szájharmonikázott. Csöbi Gabi? Ő akkoriban szimplán eladó volt.
Akkoriban a ma már multimilliárdossá fejlődött F.P. alkalmazottja voltam, egy nyalókás cégnél dolgoztam, és ott melózott az Ági is. Áginak angolul kellett tanulnia, a meló miatt, a férjének is, és jött a flash, hogy hoppá, tartsuk náluk az órákat, én leszek a tanár, de jön még két srác: a Gyuri, meg a Gabi.
Gabi akkoriban kezdett tetoválni, először a Keletinél, az első szalonban, a Manónál dolgozott; az én kezemre is ő varrta rá (kurva mélyen, szokott is viszketni), hogy „om mani peme hum”, aztán kiment Amerikába, és ott él, és tetovál, és kurva jó neki.
Az angolos csapat aztán eljárt Gyuri meg a HD Band koncertjeire. Kis klubok, Geronimo, E-klub, ami akkoriban költözött a Népligetbe. Egyszer valami Black-Out volt az előzenekara… Egyszer meg valami Gengszter Zoltánnal lépett fel egy műsorban… Akkor még nem sejtettük, mi lesz belőlük.
Gyuri gitárosa Tóth Ráres volt, aki nagyon tudott, de mivel a zenélésből nem bírt megélni, a karácsonyi vásárokon meg máskor is, mindenféle hámozó és vágó és teleshopos izéket árult. A HD Band énekese Tóth Reni volt (aki nem rokona Ráresnek), aki azóta a Kormoránban énekel. Róla sokáig azt hittem, hogy eltűnt, feladta, sajnáltam is rendesen, mert nagyon jó hangja volt, meg kisugárzása – aztán véletlenül rátaláltam a Kormorán honlapjára – egyébként nem nagyon hallgatok ilyesmit – és megörültem, hogy jé, a Reni! (Akkoriban tetováltatott egy lófejet a vállára – imádta a lovakat.)
A dobos nevére nem emlékszem. Bocs.
Szóval, járkáltunk a koncertekre, és megvettem legalább 5 példányban mind a 2 kazettát, ami megjelent, aztán jött egy CD, de akkor már nem lógtunk együtt a Gyurival, abból adott egy példányt. A zene jó volt. Így, egyszerűen: jó. Gyuri pedig mindig közel állt hozzám, már csak azért is, mert pár nap eltéréssel egyidősek vagyunk. Meg azért, mert mindig is ott lobogott benne az a tűz, amit mindenkinél, minden helyzetben nagyra értékelek. Benne van az a belső kényszer, ami feszít, ami kreativitásra ösztönzi az embert. Teremtésre. Alkotásra. És benne van minden emberi gyengeség, emberi erősség, emberi tulajdonság, emberi érzés – és ezeket olyan szinten képes zenébe, szövegbe fogalmazni, mint csak a legnagyobbak.
Gyuri (ahogy a Kapitány is) számomra mindig is a tipikus magyar tehetség mintapéldánya volt. Tud valamit, világszínvonalon, de itt, ebben az országban, ahol tehetség-túltermelési-válság van, kisebb csoda kellene ahhoz, hogy ez a bizonyos „valami” eljusson a közönséghez.
Kérdés: miért kell eljutniuk az ilyen produktumoknak a közönséghez?
A válasz kurva egyszerű: azért, mert minden embernek szüksége van arra a szórakozásra, arra az erőre, arra az útmutatásra, arra a pluszra, amit a jó zenék, könyvek, versek, képek adhatnak.
Kérdés: miért ne érjük be az egész világon elismert sztárokkal/alkotásokkal?
Válasz: azért, mert az nem a mienk. Ez magyar. Ezek a dolgok a mi problémáinkkal, a mi örömeinkkel foglalkoznak. Ezek az emberek a mi érzéseinket fogalmazzák meg, hiszen közöttünk élnek. Meg különben is: mi akarsz lenni? Another brick in the Wall? A lelki/szellemi uniformizálódást csakis úgy lehet elkerülni, hogy mindenki veszi a fáradságot, és megkeresi magának azt a produktumot, amit személyre szabottnak tart. Nem az embernek (közönségnek) kell idomulnia az alkotásokhoz (a sztárokhoz); az embernek (közönségnek) az a feladata, hogy megkeresi a hozzá legközelebb álló alkotást (sztárt). Ez mondjuk némi utánajárást feltételez, de megéri. Még mindig jobb, mint felvenni az egyenarcot, és kijelenteni magunkról, hogy ezt és ezt szeretjük.
Egyéniségek vannak. A kreatív, teremtő emberek között mindenképpen. Sajnos a befogadó oldalon egyre kevesebben vannak azok, akik hajlandóak lennének vállalni saját egyéniségüket. Márpedig ha nincs befogadó oldal, akkor előbb-utóbb a kreatívok is feladják a hiábavaló szélmalomharcot. Ha pedig ők feladják – az a szellemi/lelki megsemmisüléssel azonos.
Sokáig azt hittem, hogy Gyuri is feladta. Az évek során párszor összefutottunk, aztán sokáig semmit sem tudtunk egymásról. Aztán az iwiw-en megtaláltuk egymást, azóta ismét találkoztunk, beszélgettünk párszor, és…
Ez nem számít.
A lényeg itt van: http://www.soundtrack.hu/
Mert hogy Gyuri nem adta fel. Ő, az örök idealista, még mindig hisz abban, hogy sikerül megakadályoznia az uniformizálódást; ő még mindig nem tett le arról, hogy kifejezze, mások elé tegye mindazt, ami benne lejátszódik. Érzéseket. Hangulatokat. Fájdalmakat. Örömöket. Lendületet.
Az olyanok nélkül, mint Gyuri, sokkal, sokkal szegényebb lenne ez a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése