m.a.b.

Az előző posztban kincseket emlegettem. Előttünk heverő kincseket, amiket szeretni lehet, és amelyek viszontszeretnek minket. Fel nem ismert, vagy csak kevesek által felfedezett értékekről.
Akkor most konkrétan egy ilyenről.

Miközben MM marhaságaival kínlódtam, miközben halványan MM-hez torzultam (a könyvek, amiket éppen csinálok, valamilyen módon mindig hatnak rám; na nem annyira, mint mondjuk Eperjes Szamócára az "Eldorádó" forgatás során a karaktere - nagyon jó film, és Eperjes nagyon ott van, nagyon hozza a formáját, ami alapból se semmi, de itt aztán tényleg odateszi magát), szóval a nagy vergődés közepette nagyon kerestem magam, meg a zenét, ami kimozdít az MM-mocsokból, legalább lelkileg. Jártam a lemezboltokat, de semmi. Voltam a könyvtárban, de semmi. Sehogy se találtam azt a zenét, ami eléggé eltávolít MM-től, eléggé megerősít, és olyan hangulatot ad, amiben ugyan képes vagyok folytatni a fordítást, nem térít el egészen a melótól, de mégis eltávolít tőle annyira, hogy ne szenvedjek maradandó MM-károsodásokat. (Majd olvassátok el a könyvet, rájöttök mire gondolok.)

Na, szóval ahogy itt vergődtem, nézegettem a másik blogomat, mert olyan üres fejű "nyomjuk az egeret, mert itt van az ujjunk alatt, de hova, hova navigáljak" állapotban voltam, és megtaláltam ezt a bejegyzést:
http://sonofmorningstar.blogspot.com/2007/09/vega-tbor-2007.html

Na jó, megint előjött a bűntudatom, hogy még mindig nem írtam meg a Next Dayről szóló posztot, pedig megígértem (mindjárt, mindjárt, mindjárt! :)), de aztán megláttam Mátyás Attila nevét, és hopp: "Neki van egy honlapja!" (Ez: http://www.merkaba-matyasattila.hu/)
Klikk.
Képek.

Vegatáboros és régebbi emlékek; koncertek, amelyeken láttam Attilát. Zenék.
És a kábult kattintgatás közben a honlapon rátaláltam erre:
http://www.reverb.hu/matyasattila/
És klikk.
És másolás.
És...
Szól. Nagyon jól! És... Ez most hogy van? Azt addig oké, hogy a Mantra is feltett a honlapjára a koncertlemezét, aminek "Minden a tiétek" a címe (Ide: http://www.mantra.hu/modules.php?name=Downloads&d_op=viewdownload&cid=2), de ők Krsnahitűek és szerzetesek, vagy papok, az ő viszonyuk a marketinghez és a pénzhez alapból más, mint egy "világi" rockzenészé.
Mi van? Mi lehet az oka, hogy Mátyás Attila simán feltette azt, amin (ez hallható) nagyon sokat dolgozott? Itt ez a nyomorult világ, ami tele van MM szerű kis senkikkel, akikből a média csinált sztárt, petróleumlámpást stb. mert ebben van az bizzzznisssz, és tessék, itt van ez a DRÁGAKŐ, ez a kincs, amiért tényleg csak le kell hajolni és fel kell emelni (le kell tölteni), és máris az enyém lehet.
Ez több, mint promóciós fogás. Ahhoz, hogy egy ilyen szintű anyagot valaki csak úgy odatoljon a közönség elé, vagy óriási elkeseredettségre, vagy óriási szívre van szükség. Vagy mindkettőre.

De oké, most inkább a zenéről. Pár évvel ezelőtt olvastam a Hammert, pontosabban Uzseka Norbi egyik cikkét a Cult egyik lemezéről. Utána felhívtam Norbit, és közöltem vele: olyan jó jelzőket használt, olyan jól megfogta a Cult lényegét, olyan jól megfogalmazta az egészet, hogy nem bírom ki, ezt a trükköt egyszer még le fogom nyúlni tőle. Ez az egyszer, ez most van.
Pontosabban most lenne, ha megtalálnám azt a Hammert, amiből idézni szeretnék. Mindegy, próbálom fejből.
Norbi valami ilyesmit írt a Cultról:
- napsütéses;
- vidám, mégis kemény;
- reményt csöpögtető;
- akár a szeles préri, nyáridőben;
- hűs és forró egyszerre;
- hol szélesre táruló, hol magába forduló...

Meg hasonlók. Mindez igaz Mátyás Attila (ingyen letölthető!) zenéjére, úgy, ahogy van - mert van olyan dal, ami alapból elsodorja az embert, csak úgy lazán magával ragad, és van olyan, ami egy kicsit lassabban indul, de aztán felveszi a menetsebességet, és pörög, de nem metálosan, csak olyan "szelíd" hard rockosan, vidáman vagy reményt adóan még azoknál a részeknél is, ahol a szöveg mondanivalója meglehetősen súlyos - súlyos, az olyan emberek számára, akik mögött már van valami, akik már közelednek annak a bizonyos erdőnek a közepe felé, vagy esetleg már el is hagyták azt - nekik súlyos, azoknak pedig, akik még a rét széléről állva nézegetik az erdőt, tanulságos és tanácsot adó - és közben a zene, a zene, sodor a gitár, nagyon lazán, riffesen és énekelhetően, de legalábbis dúdolhatóan, mert ezek a dallamok, ha egyszer meghallgatod őket, ott maradnak a fejedben - veled maradnak, akár egy örök társ, és támogatnak - segítenek még akkor is, ha esetleg egy nyomorult kis fordító vagy, aki éppen egy MM nevezetű szörny mocskát próbálja képernyőre nyomni magyarul, de úgy, hogy közben kénytelen a saját lelke mélyére vájni, sebeket okozni magának, hogy kész legyen a meló - meló, meló, mi ad vigaszt, itt túl közel van minden, és mégis távolról nézzük a világot - hol van az a nyár, és hol van már az a lány, aki te voltál - jé, Mátyás Attila olyan könnyedén kezeli a keserédességet érzékeltető szavakat és hangokat, mint szkinhead a hárompengés Gilette hipersz-szuper borotvát - poén ez is, de ha láttál volna mindent, mit én, mindent, amit Attila látott, vagy nem látott, de ez is mindegy, mert sodor a zene, és...
...és...
...a negyven perc körüli anyag olyan, hogy elkezded hallgatni, és aztán - aztán vége. És úgy érzed, kaptál tőle valamit. Olyan, mint a fenti "mondatocska", egyetlen lendület, egyetlen ív, amit (nem úgy, mint én) Attila és társai tényleg egyetlen laza ívként húztak meg - ha a zenéjük festmény lenne, akkor egy napsütéses, kicsit poros háttér előtt egy gyönyörűen ívelő, a megszokottnál sokkal több színt tartalmazó, távolról nagyvonalúan lendületesnek, egészen közelről nézve cizelláltan kidolgozott látszó szivárvány lenne...
... és már második napja ezt hallgatom.

Két dolog biztos:
1.) Attiláról nem azért írtam ide, mert kezdő vagy amatőr, hanem azért, mert NAGYON JÓ amit csinált;
2.) ez a negyvenvalahány perc, ez be fog kerülni a "Tilos letörölni!" mappámba, mert most és gondolom, még sokszor át fog lendíteni az éppen aktuális "fáj a világ" kínlódásomon.

mea culpa

Amikor elindítottam ezt a blogot, azt terveztem, hogy rendszeresen írok bele, és bemutatom azokat a KEZDŐ és AMATŐR zenekarokat, írókat, költőket stb., akiknek a munkája, produktuma valami miatt megtetszett. Ettől egy kicsit már eddig is eltértem, hiszen már vagy két hete {stub}-ként van fent a Magor és a Next Day anyaga - ez azt jelenti, hogy elkezdtem írni, de valami miatt nem fejeztem be. A másik eltérés az, hogy valójában nem csak KEZDŐkről és AMATŐRökről fogok írni, hanem olyanokról is, akik már profik, és régóta vannak a saját szakmájukban, de nem kapnak kellő figyelmet, megfelelő lehetőségeket.

Annak oka, hogy a többségük miért nem kapja meg azt, ami neki jár(na), amit megérdemel(ne), mindenki előtt ismert, és összefüggésben van azzal, hogy miért nem írtam meg eddig a Magorról és a Next Dayről szóló cikket (posztot, akármit). Bármilyen furcsa, pénzből élek - vagyis pénzből próbálok megélni, mint mindenki más. Fordítok. A két legutóbbi munkám egy Muddy Waters könyv, meg egy Marilyn Manson genny volt. Mindkettő ugyanabban a sorozatban fog megjelenni, amit a Cartaphilus kiadó csinál - a sorozat néhány kötetével már találkozhattatok. (Én eddig ebbe a sorozatba a Clapton, a Janis Joplin és a John Coltrane könyvet fordítottam, de már nálam van egy Sting, egy Johnny Rotten könyv, meg Nikki Sixx "Heroin Diaries"-a, és elvileg én fogom csinálni a Bob Marley és a Johnny Cash könyveket is. Meg talán valami Zeppelint, esetleg a "Hammer of the Gods"-ot; ezt már alig várom.)

Na, szóval Muddy Waters. Ezt mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit is szereti a zenét. A valódi zenét, nem a tucc-tucc-adjuk-el-magunkat-sztárnak cuccokat. Kiderül, hogy nagyon sok minden Muddytól indult ki (pld. a Rolling Stones és a Rolling Stone magazin neve, a 60-as évek brit blues-rockja stb.), és kiderül az is, hogy voltak/vannak még valódi muzsikusok, akiknek tényleg a zene éltető elemük.

A másik munkám, amit szerencsére már szintén magam mögé dobtam, egy Marilyn Manson könyv volt, a "The Long Hard Road out of Hell", vagy valami ilyesmi. Állítólag ő írta valakivel, de kétlem, hogy ettől a balfasztól kitelik ennyi. Habár...

Na, szóval ez egy réteges könyv. A rétegek a következők:

1.) Alapszinten egy mocskos, satanista, ki-kúrhatok-meg, kit-szophatok-le, mit-szívhatok-el csávó marhasága. Egy nudli önéletrajza, akiből sztárt csináltak a nyomorult lelkű amerikai balfaszok.

2.) A következő szinten meg lehet állapítani, hogy MM egy sanyarú gyerekkort maga mögött hagyott, lelkileg önhibáján kívül eltorzult, szerencsétlen emberke, aki a saját gyengeségét mindenféle didi-agresszivi dolgokkal próbálja leplezni.

3.) A harmadik, és legutolsó szinten - amit eléggé nehéz észrevenni, de azért ott van - kiderül, hogy ez az egész MM jelenség a mocsokkal, a droggal, a szexszel, a rocknak hazudott szar zenével együtt nem más, mint egy k* nagy átverés része. Itt mindent előre megkomponáltak, itt minden kapcsolható árucikket előre megterveztek. Még annak is komoly (üzleti!) jelentősége van, ha MM köp egyet a színpadon. Vagyis: a marketing gépezet már megint bedarálja a fogyasztókat, de rafináltan ám, mert közben elhiteti velük, hogy lázadnak - éppen a fogyasztói társadalom, az álszent kereszténység, vagy a marketing gépezet és minden velejárója ellen.

Na jó. Letettem, nem bántom. MM szaralak, viszont a könyv érdekes - a felsorolt 3 szint valamelyike mindenkit megérint. 18 alattiaknak és kispapoknak nem igazán ajánlom. Figyelem! Súlyos lélek- és ízléstorzítás esélye áll fenn! :)

(Azok, akik marketinggel foglalkoznak, mondjuk úgy: üzletszerűen, olvassák el! Tanulni fognak belőle.)

Magyar címe? Még nem tudom, mi lesz.

Az MM könyv fordítás közben (már megint) rájöttem arra, hogy kincsek hevernek/állnak/ülnek előttem. Olyan kincsek, amik csak arra várnak, hogy felvegyem őket, letörölgessem őket, és szeressem őket; olyan kincsek, amik szeretni fognak, melengetni vagy éppen hűteni, amik nem akarnak mást, csak azt, hogy észrevegyék őket. Kincsek, amiket jó emberek hoztak létre.

"Jó emberek kincsei" VS. "a Marilyn Mansonhoz és a tucc-tucc-hoz hasonló tudatsorvasztó árucikkek". Jaj nekem, most melyiket válasszam? Jaj, most melyik úton induljak el? Fogadjam el a birka szerepét, és hagyjam, hogy a juhász terelgessen, de közben vigyázzon is rám? Vagy: legyek magányos... nem, nem farkas, inkább... mosómedve, ürge, hörcsög, őz, sün, mókus, gyík, mindegy, valami olyasmi, aminek önmagát kell megvédenie, önmagáról kell gondoskodnia, de nem is terelgeti őt senki? Jaj, most mit tegyek, mit tegyek?

Oké, ez poén volt, annak is rossz. Aki akar, nyelje be az előre gyártott gondolatokat, válasszon a menüről, amit eléje tesznek. Én inkább keresek magamnak valami mást, valamit, ami... Oké. Talán ezek sem egyediek, nem különlegesek, de legalább... Őszinték? Talán. Mindenesetre olyanok, hogy ha beléjük harapok, nem marketingízű fűrészpor kerül a számba.

Anyám emlékére

Ennek igazság szerint itt nem lenne helye, de ennyit engedjetek meg nekem...

http://sonofmorningstar.blogspot.com/2008/01/anym-emlkre.html

Next Day

http://www.nextday.hu/news.php

{{{ it's a stub}}}




{fotó: Zita}

Magor

{{{ it's a stub...}}}

Totem

Valamikor a '90-es évek elején viszonylag sokat jártam kis klubokba: párszor megfordultam a Geronimóban, az E-klubban, meg egy pincehelyiségben a Vágóhíd utcánál, meg a Golgota téri {erről jut eszembe: a nyócker tele van Koponyahegy terekkel: Golgota, Kálvária...} akármilyen színű Lyukban, meg Óbudán, valami diszkószerűségben, meg... Nem emlékszem. Sok volt. Általában a Harley-Davidson Band koncertjeire mentem, de hallottam párszor a Codát {ők főleg Zeppelint játszottak, és az énekesük félelmetesen jó volt}, meg... Nem emlékszem. Most. Majd talán eszembe jut egyszer.

{fotó: Kryss}

Aztán ez is elmúlt, és mostanában, 3-4 éve jobbára csak Kowa zenekarainak koncertjein voltam: Mantra, Black-Out, és persze a Vega. Na meg 2 Plant, meg Sziget, meg mondjuk 69 Eyes. (Őket egy időben szerettem, de aztán, a 2005-ös, Szigetes koncertjük után megutáltam őket; valahogy nem tetszik, ha egy zenekar, egy nyomorult kis balfasz énekes olyan kurva nagy sztárnak képzeli magát, hogy rendszeresen és simán le-motherfuckerezi a közönségét. Alázat, baszd meg, erről még nem hallottál, finn köcsög? Ha másért nem talán azért, mert belőlük élsz. Persze a sok kis magyar művámpír ezt nem vette annyira zokon, mint mondjuk én - hiába, na, nem értem egészen ezt a gót feelinget... Pozőr banda.)

Na, szóval Kowa, és Holdudvara. A Fezenben, Fehérváron beszélgettünk egy kicsit a sráccal, Frankyvel, aki akkor és ott éppen sofőrként volt jelen a Vega mellett. Egyetlen szóval se mondta, hogy játszott pár zenekarban (pld: Jesse James Bandája), és hogy van egy új bandája, a Totem. Erre úgy kellett rájönnöm, hogy az egyik "Vegás lány", Kryss szólt, hogy Franky együttesének koncertje lesz. Mikor is? Dec. 30. Ráday Kupola.

Oké. A Ráday Kupola itt van a Nagyvárad téren, nyóckeres lakásunktól gyalog kb. 10 perc, belefér, idővel sincs gond, már úgyis besokalltam a melótól (már megint), hát rajta. Kezdés 21.00-kor. Negyed tíz után el is indultam (Kryss, Anita és Zita már korábban mentek, szokás szerint fotózni akartak), mert tudom, hogy a bandák úgyse kezdenek pontosan - főleg nem az ilyen southern rockos, motoros rockos csapatok.

Kifizettem a kőkemény 300,-Ft belépőt, és bementem. Kis színpad, kis klub, 40-50 fős közönség, a Totem már a színpadon. Úgy elsőre, ránézésre is tetszettek, semmi műmájerkedés, semmi smink :) , egyszerű, motorosnak látszó srácok nyomták azt a zenét, ami mindig is jobban tetszett bármi másnál: szimplának tűnő, de riffekkel színezett, erősen ütem (dob+basszus) centrikus dolog, amibe időnként, szinte már előre meghatározható helyeken belehasít a gitár - ami egyébként kissé Jimi Hendrixes beütésű wahwah-ozással szólt.

Az énekes (Olyware - Olivér) erős ember: a hangja is az, meg ő is - egyfolytában járkált, zsinórnélküli mikrofonnal a kezében, megcsinálta a poént, amit már rég láttam: a színpaddal szemben állva énekelt, úgy hallgatta a többieket és magát. Minden szinten profi a srác.

A gitáros (Eddie) valódi southern rockos, dirty rockos fazon, látszik rajta, hogy megjárta már a hadak útját, de ami sokkal fontosabb: hallatszik rajta, hogy nem tegnap kezdett pöntyögni a hangszerén. (Állatira ismerős volt a játéka, a hangzása; ez nagy szó, mert a magyar gitárosok közül Tátrai Tibusz, Tóth Ráres, és az ő gitározását ismerem meg első hallásra, a többiek valahogy egyformák. Próbáltuk összerakni, hol is hallottam már annak idején, 15-17 évvel ezelőtt. Nem sikerült megfejteni a dolgot, de nem számít.)

A dobos (Ramon) feszes és cines, és nagyon szétvágja az ember vastagbelét a ritmusaival. A basszusgitáros? Na jó. Róla inkább semmit, mert ő Franky, a haverom. :) De nem, ez így nem jó. Mégis valamit.

Franky színpadi megjelenését nézve, a játékát hallgatva egyetlen kifejezés jutott eszembe: Őszinte Kőkemény Rock'n'Roll. Ennyi. Nagyon a helyén van mindennel, de ez a Jesse James Bandája után szinte természetes is - ott is valami olyasmit produkált, amitől leesett a maradék hajam is.

Ja igen, a Lány. Imola (ha jól értettem a nevét; ha nem: bocs!). Róla (bocs, de nem tudom máshoz hasonlítani) Tóth Reni jutott eszembe, aki annak idején a HD Bandben, mostanában pedig a Kormoránban énekel. (A Kormorán két szőke csaja közül ő az, akinek göndörebb, vagy mit tudom én, milyenebb a haja.) Erős hang, nagyon ott van mindennel, a külseje meg olyan... rock-amazon, vagy mit tudom én, micsoda, de az tuti, hogy lejön róla: vér-nő (vérbeli nő, pontosan olyan, amilyennek egy nőnek lennie kell). Csak egy dologra szeretném felhívni a figyelmét: ne kezdjen énekelni a tehetségkutató versenyek sztárocskái előtt, mert félő, hogy azok összeszarják magukat az irigységtől. Neveket nem akarnék említeni, de simán fel lehetne sorolni négy-öt-hat nye-nye-nye tündérkét, aki sehol sincs ehhez a lányhoz.

És simán fel lehetne sorolni néhány 1-2-sok lemezzel rendelkező együttest, amely... Hagyjuk. Amióta a zene világát úgy szokták emlegetni, hogy "zeneipar", azóta lófaszt se számít a tehetség, a belül lobogó tűz, a pozitív energiák tömege - a Beatles és a Stones még azt énekelte, hogy "je-je-je", most viszont a bandák többsége azt nyüszíti, hogy "lé-lé-lé". Persze, kalácsra mindig kell pénz, de azért néha megállhatnának már a Nagytekintélyű Döntnökök, és legalább pár tényleg jó zenésznek/együttesnek is esélyt, lehetőséget adhatnának. Talán nem lenne ennyire szar a kínálat, mint így.

Négy férfias férfi, és egy abszolút nőies, kemény nő nyomta a totálisan férfias, kemény zenét, de nem a "nyúúú-nyúúú-nyúúú-nyúúúzzuk a gitárt, hátha nem veszik észre, hogy üresek vagyunk" című metált, trasht, lószart, hanem azt, amit nem lehet másnak nevezni, csakis ROCK AND ROLL-nak - így, csupa nagybetűvel. Kihez lehetne őket hasonlítani? Mondjuk Zakk Wylde-hoz, a Black Label Society-hez, az Alabama Thunderpussyhoz, vagy esetleg a csicsától-flittertől mentes Z.Z. Tophoz, vagy egy modernizált Steppenwolfhoz (tudjátok, ők nyomták eredetileg, pld. a "Szelíd Motorosok" c. filmben azt, hogy "Born to Be Wild").

A legfontosabb:

http://www.totemrockband.com/

Itt találjátok meg őket. Az biztos, hogy ezek után nézni fogom, hol lépnek fel, mert ha őket hallom, akkor... Akkor visszaröppenek vagy 15 évet az időben, és megint elfog az az érzés, ami annak idején a Geronimóban, meg a többi helyen. És mi van azzal, aki nem akar sehova röpködni? Ne röpködjön. Viszont ő is meghallgathatja a Totemet, mert érdemes. Nagyon, nagyon, nagyon érdemes!

Bízom benne, hogy előbb-utóbb megkapják azt az ismertséget/elismerést, akármit, ami már most lazán kijárna nekik.

Mi is ez a "CsillagMagvak"?

Az elmúlt néhány hónapban megismertem pár zenekart, akiket jónak tartok. A lehetőségeimhez mérten megpróbálok segíteni nekik abban, hogy ismertté váljanak: írok róluk, megmutatom a zenéjüket újságíróknak, médiásoknak, koncertszervezőknek, lemezkiadóknak, menő zenekaroknak - akinek csak lehet, akinek csak érdemes.

Aztán itt vannak azok a kezdő, ma még amatőrnek számító írók, fordítók és képzőművészek is, akik több figyelmet érdemelnek annál, amit jelen pillanatban megkapnak. Az ő munkáikra is megpróbálom felhívni az "illetékesek" figyelmét.

De addig is, míg a mások által írt cikkek (készített riportok) megjelennek, elindítom ezt a "CsillagMagvak" című blogot. Eredetileg a "StarSeeds" címet akartam használni (angolul ez a kifejezés valahogy jobban mutat), de az már foglalt.

Tehát, mire is lehet számítani itt, a közeljövőben (néhány napon belül)?

a.) Bemutatom a Next Day nevű zenekart.

b.) Bemutatom a Magor nevű zenekart.

c.) Bemutatom Filip Gyuri új formációját, a Soundtrack nevű zenekart, és azt a projektet, ami ehhez kapcsolódik.

d.) Bemutatom Kowalsky festményeit - ő zenésznek, előadóművésznek már vérprofi, írónak simán profi, és a festményei is nagyon jók, de ezeket még kevesen ismerik.

e.) Bemutatom Szabó Dávid írásait. Majd döbbentek jó nagyokat, ha olvassátok.

És még sok minden.

Fontos!!!!

Mivel a kommentek ennél a blogformánál nem mindig jönnek át, arra kérlek benneteket, hogy az esetleges hozzászólásotokat a csillagmagvak@gmail.com címre küldjétek el. {Vigyázat, lehet, hogy a hozzászólást közzéteszem! :) }

Erre a címre küldhetitek el saját írásaitokat/képeiteket/zenéteket is.

Ha nincs semmi saját dolgotok, de megtetszik nektek valakinek az írása/zenéje/képe (csak amatőrökről és kezdőkről lehet szó!), ugyanerre a címre küldhetitek el az információkat.